Pfendtner Edit családba kapcsolásán dolgozom.
Szólnunk kell egy másik „Budakesz-tégláról” is. Ezt a tégladarabot nem építették be a Szent István-telepi emlékfalba, de ugyanúgy a budakeszi németség kettétört életéről regél. Pfendtner (Pentei) Edit 1925-ben született Pfendtner (Pentei) Antal és Praxl Mária lányaként Budakeszin. Az édesapja Budakeszi köztiszteletben álló jegyzője volt, s apai nagyszülei pedig híres pékséget és üzletet működtettek az Erkel Ferenc utcai szülőház melletti épületben. A fiatal Edit 1944-ben ismerkedett meg falubelijével, Math (Máté) Istvánnal, aki akkor a Magyar Királyi Honvédség katonájaként az orosz fronton harcolt. Edit 41 éves édesanyját 1945 februárjában a nyílt utcán lelőtték a Budakeszit megszálló orosz hordák. Pfendtner (Pentei) Antalt, Edit édesapját az orosz megszállás után elbocsátották a jegyzői állásából. „1946 márciusában – négy ütemben – 1000-1000 budakeszi németet is bevagoníroztak, és Németországba deportáltak. Ezt a virágzó, tiszta, egykori klimatikus gyógyhelyet kifosztották, meggyalázták, szétzúzták és nyolcezer lakosának a felét elűzték. A nagyapám, apám és én egyelőre azonban maradhattunk, mert az 1941-es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek és magyar anyanyelvűnek vallottuk magunkat. Budakeszi falu ekkor szinte teljesen néptelenné vált. Akik Budakeszin maradhattak, azok sem merészkedtek ki az utcára. Én azonban továbbra is naponta kijártam a temetőbe. Idegen emberekkel találkoztam az úton, akik a kiűzöttek házait vizsgálgatták” – írja később német nyelvű önéletrajzi visszaemlékezésében Pfendtner (Pentei) Edit. (Az önéletrajzi visszaemlékezést Georg Albrecht fordította magyarra – a szerk.) Pfendtner (Pentei) Edit (fotó: id. de Ponte József) „Miután az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) a mi falunkban is felütötte a tanyáját, két nap leforgása alatt éjjel-nappal, összesen huszonnégyszer vitte el apámat kihallgatásra, de minden alkalommal szabadon engedték. Az egyik kihallgatás idején barátját a szomszédos szobában annyira megverték, hogy hallotta a fájdalmas kiáltásait. Papa egy megtört emberré lett. Meggyilkolták a feleségét, elűzték az édesanyját, testvérét, sógornőjét, elveszítette a munkáját, és mindehhez jöttek még ezek a pribékek! Ez már túl sok volt a számára. Utolsó kihallgatásakor jött egy új tiszt a faluba, aki azt mondta apámnak: írja alá, hogy a még itt maradt családtagjaival önszántából kivándorol Németországba, különben a többi ÁVO-s a lányát hozza majd be… Apám szó nélkül aláírta” – olvasható Edit visszaemlékezésében.
Pfendtner (Pentei) Editet, az édesapját és családtagjait Budakesziről egészen a baden-württembergi Karlruhéig szállította a marhavagon. „Németországban hírt kaptunk otthonról, hogy a vőlegényem, Math Pista visszakerült az orosz hadifogságból, de nagyon beteg. Romantikus álmom az volt, hogy titokban visszaszököm Magyarországra, meggyógyítom őt, és mihamarabb mindketten visszajövünk apámhoz, nagyapámhoz Németországba. Gyűjtöttem is az információkat az útvonalról, miként juthatok el Magyarországra. Több határt és övezetet is át kellett illegálisan lépnem: a német-osztrákot, az amerikai-oroszt és az osztrák-magyart. Rövidre fogva a szót, sikerült rendben megérkeznem Sopronba. Ebben a telefont és postát nélkülöző időszakban jól működött a üzenetközvetítés. Az ember egyszerűen megmondta egy ismerősnek, akiről tudtuk, hogy gyakran utazik Budapestre: mondd meg Math Pistának, ha ott jársz, hogy Edit Sopronban van. A következő nap Pista már Sopronban volt. A régi magyar papírjaink alapján egy budapesti házasságkötő hivatalban összeadtak bennünket, majd Pista unokatestvére, egy katolikus pap az egyik budapesti templomban, zárt ajtók mögött Isten áldását is ránk adta”. „Két-három év múlva amnesztiát kaptak a Németországból visszaszökött svábok, de közben legördült a vasfüggöny. Így maradtam „foglya” egy országnak, amelyik már egyszer kitelepített. Az ország a szocializmust építette, körül voltunk véve párttitkárokkal, utcafelelősökkel, felügyelőkkel (…) 1956-ban azonban kitört a forradalom, a határok rövid ideig nyitva voltak. Az akkor már négy és hat éves lányainkkal együtt Ausztriába menekültünk. 1956. december 1-én hagytuk el Budakeszit, majd számos kaland, közbeeső menekülttábor után karácsonyra megérkeztünk az utolsó, a mingolsheimi (nem messze Karlsruhe várostól) menekülttáborba is. Németországban néha identitásproblémáim voltak. Magyarországon születtem. Magyarnak neveltek, majd Magyarországról, mint svábot kitelepítettek. Illegálisan visszaszöktem Magyarországra, majd vissza Németországba, ahol elismernek németnek. De mégis, ki vagyok én? Gyerekkoromban március 15-én a budakeszi Hősi emlékmű lépcsőjén szavaltam a Nemzeti dalt. S most német vagyok” – olvasható Pfendtner (Pentei) Edit visszaemlékezésében. Pfendtner (Pentei) Antal budakeszi jegyző (jobbról a 2.) Budakeszin Haza akarok menni a testvéreimhez Az irodalmi vénával megáldott Pfendtner (Pentei) Edit németországi életében, majd halála után, kétszer is érzelmi közelségbe került egy-egy budakeszi kő-, illetve tégladarabbal. Az első élményéről saját maga ír a visszaemlékezésében: Az 1980-as évek elején Budakeszin jártam. A templom és a temető felkeresése után, Máriamakk felé menet megálltam a Kálvária-hegyen. Nagyon szomorú látványban volt részem. A stációk omladoztak, vagy vécének használták őket, s a gaz is elég nagy volt. Az elmúlás, az enyészet uralta az egészet. Szomorúan megálltam a megrongált feszület előtt. Alatta találtam egy földre hullt kődarabot. Magammal vittem Karlsruhéba. Ha már ott, Budakeszin – mint annyi szép más emlék – tönkremegy a Kálvária, legalább nekem maradjon meg egy kis darabja ott, az idegenben. Maradjon meg egy darabja az elhagyott otthonnak, a gyermekkornak. Karlsruhéban aztán lemostam a követ. Megfürdettem, de nem úgy, mint egy nagy beteget, hanem, mint egy kisbabát. Az aljára filcet ragasztottam, és az íróasztalomra tettem, ahol egy darab otthont jelentett nekem. Sokszor beszélgettem is vele. Mert senki ne mondja nekem azt, hogy egy kővel nem lehet beszélgetni! De még mennyire, hogy lehet. Kikerestem a régi fényképeket a budakeszi Kálváriáról. Próbáltam megtalálni, hogy vajon honnan eshetett le a kő. Mindig a feszület fényképét nézegetve próbáltam megtalálni az üresen maradt helyét, mert alatta találtam. De sehogyan sem sikerült megtalálnom. Az 1980-as évek vége felé aztán azt mondta a kő: Hallottad, az otthoniak azt tervezik, hogy rendbe hozzák a Kálváriát? Sok áldozatos munkát fordítanak rá. Segítsünk nekik mi is! Aztán megtörtént a restaurált Kálvária felszentelése. Az eseményre sem a kő, sem én nem tudtam elmenni. Megérkezett a Budakeszi Szépítő Egyesület fényképes beszámolója. És akkor megtaláltam a kövem helyét! A Szentháromság-szobor egy része, a Szentlelket jelképező galambot övező glória egy darabja volt. S erre mit mondott az íróasztalomra helyezett kő? Azt mondta, hogy haza akarok menni. Haza, a budakeszi Kálvária-dombra. A testvéreimhez! Hazavittem. A Budakesziről kiűzött, s oda a vőlegénye miatt visszaszökött, majd 1956-ban újra Németországba szökött Máténé Pentei (Pfendtner) Edit és férje, Máté (Math) István haláluk órája közeledtén kifejezték óhajukat, hogy szülőföldjükön, Budakeszin temessék el őket. Másoknak is volt ehhez hasonló kívánsága, s ezért a budakeszi temetőből hoztunk egy zacskónyi földet, és az itteni temetésekkor egy-egy maroknyit beleszórunk a még nyitott sírba – hogy legalább jelképesen hazai földben (is) nyugodjanak az egykori budakesziek. Máté István és Pentei Edit sírja a kettétört Budakesz-téglával a baden-württembergi Offenburg temetőjében Pfendtner (Pentei) Edit és férje kívánságát nem teljesíthették a lányaik, mert mindketten itt élnek családostul Németországban, s ezért csak úgy látogathatják, gondozhatják a szüleik sírját gyakrabban, ha a közelükben van. Végül ezért kerültek Editék a baden-württembergi Offenburg temetőjébe. A lányok annyit azonban megtettek, hogy a sírkövessel egy kettétörött, „Budakesz” feliratos téglát ráerősíttettek szüleik sírkövére. A tégladarabról hiányzó betűket pedig a sírköves kipótolta úgy, hogy a bronzbetűket ráerősítette a márványlapra. Georg Albrecht Baden-Württemberg
Forrás: https://kuruc.info/r/9/219201/
A fürdőszobás házak tulajdonosait is marhavagonokba rakták
De térjünk vissza Budakeszire, s azon belül a falu jegyzője, Pentei-Pfendtner Antal és családja személyes tragédiájának ismertetéséhez. Az 1946 áprilisában otthon maradtak érthető módon állandó félelemben éltek, behúzódtak a házaikba, még az utcára is alig mertek kimozdulni. A kiűzés első hullámát átélt, s családjával együtt már jóval korábban a magyarosodást választó Pentei-Pfendtner Antal 1945-ig Budakeszi köztiszteletben álló jegyzője volt. Nem volt tagja a Volksbundnak, nem vonult be az SS-be, s az 1941-es népszámláláskor is magyarnak és magyar anyanyelvűnek vallotta magát. A két háború között megszervezte Budakeszin az önkéntes tűzoltóságot, tűzőrséget, amelynek hosszú évekig parancsnoka is volt. Pentei-Pfendtner ezen kívül az újoncok kiképzését is irányította a faluban. Tevékeny tagja volt több sportegyesületnek és a helyi leventemozgalomnak. Szüreti mulatság Budakeszin 1940 körül. A magyaros ruha, s a kalap köré csavart nemzetiszín szalag maradt – De közülük vajon hányan maradhattak Budakeszin az 5-6 évvel későbbi kiűzés után? (fotó: id. de Ponte József) A háború utáni új hatalom képviselői hamar kiderítették, hogy kinek a tulajdonában van értékesebb ingatlan, modernebb, például fürdőszobás lakóház, földbirtok. Márpedig Pentei-Pfendtner Antal és még többen mások rendelkeztek ilyen értékesebb lakóingatlannal, földbirtokkal. Nem véletlen, hogy mindegyikük szerepelt az 1946 tavaszán kitelepítendők listáján… Többeket annak ellenére akarták „kitelepíteni”, hogy a rendeletben világosan az állt: csak azokat kell kitelepíteni, akik az 1941-es népszámláláson német nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallották magukat, valamint az SS-ben szolgáltak. Természetesen Pentei-Pfendtner Antal és sorstársai azonnal tiltakoztak a kiűzési szándék ellen, a Központi Statisztikai Hivataltól kikérték az írásos igazolásokat, bizonyítékokat, s így 1946 áprilisában még sikerült távol tartani az anyagi javaikra vadászó deportálókat. „Emberséges” verőlegények a Fő utcai Csott vendéglőben
De Penteiék hiába reménykedtek abban, hogy ezzel véget ér a kálváriájuk.
A Budakeszin is tevékenykedő Politikai Rendészeti Osztály (PRO) – az ÁVO elődszervezete – helyi képviselőitől valósággal rettegtek a falubeliek. A pribékek a Fő utca 81. szám alatti Csott (Tschott) vendéglőben rendezkedtek be, ahol napirenden voltak a kínzások, a verések, sőt még gyilkosság is előfordult. Pentei-Pfendtner Antalt is berendelték a „vendéglőbe”, s első ízben csak jelentéktelen kérdéseket tettek fel neki, majd hazaengedték. De attól kezdve nem hagytak neki békét. Az első berendelés után aztán többször is berángatták – a végén már naponta legalább tízszer, éjjel és nappal is, különböző időpontokban. Az egyik ilyen „kihallgatáskor” a szomszéd helyiségben éppen a gyerekkori jó pajtását, F. G.–t verték a pribékek úgy, hogy vödröt tettek a fejére, és azt ütötték. Szörnyű üvöltését Pentei-Pfendtner kénytelen volt hallani a szomszédos helyiségben. Csott József vendéglője a budakeszi Fő utcán. Ide rendezkedtek be a verőlegények 1946-ban Pentei-Pfendtner Antalt fizikailag nem bántalmazták, mert látták, hogy céljukat nemsokára úgyis elérik, hiszen akkorra már egy megtört emberrel álltak szemben. Nem sokkal korábban elvesztette a feleségét, akit Budakeszin a nyílt utcán minden ok és előzmény nélkül lőtt agyon egy orosz katona. Utána nem sokkal az édesanyja halt meg rákos betegségben, majd szívelégtelenségben a fiatal sógornője. A frontról vissza nem tért magyar katona öccséről, Andrásról sokáig nem tudtak semmit, mígnem egyik hazatérő bajtársa hozta a hírt, hogy a meghalt a temesvári hadifogolytáborban. Legközelebb a lányát is beidézzük Egyik alkalommal a kihallgató politikai tiszt, akinek pont az ő házukra fájt a foga, felszólította Pentei-Pfendtnert, hogy családjával együtt vállalja „önkéntes kitelepülést”, mert, ha nem, legközelebb a lányát idézik be, s a kollégák bármit megtehetnek vele… Az amúgyis megtört férfi erre azonnal aláírta a már előkészített papírt. Huszonnégy órát adtak nekik arra, hogy fejenként legfeljebb 100 kilós csomagot összeállítsanak. Bármennyire is nehéz volt a szívük, az állandó feszültség és félelem után mégis bizonyos megkönnyebbülést éreztek. A politikai tiszt még aznap beköltözött a család Erkel utcai házába, amikor nekik el kellett azt hagyniuk. A sors fintora, hogy a Pentei-Pfendtnert a lánya beidézésével megfenyegető politika tiszt a végén egy helybeli sváb lányt vett feleségül, akivel szépen beleültek a kiűzött jegyző és családjának házába. Mint veszedelmes bűnözőket kísérték a kiűzött Pentei-Pfendtner családot (Georg Albrecht rajza) A pribék felesége az ebül szerzett ház ablakában könyököl De szakítsuk meg itt a Pentei-Pfendtner család kálváriájának időbeni sorrendjét, s ugorjunk előre az időben! A nagyapa, az édesapa és a leánya Ausztrián keresztül hosszas hánykódás után végül eljutott a még romokban heverő Németországba, ahol Edit megtudta, hogy Máté-Math István, a vőlegénye betegen hazatért Magyarországra az orosz hadifogságból. Az akkor 19 éves Edit erre elhatározta, hogy több országhatáron és katonai megszállási övezeten átszivárogva visszaszökik Magyarországra, és meggyógyítja a szerelmét. Vissza is szökött, s a régi, magyar papírjaival előbb polgári házasságot kötöttek, míg egy ismerős katolikus pap, Máté-Math István unokatestvére titokban, bezárt templomajtók mögött a vallási előírások szerint is összeadta őket. „Pista Budakeszitől nem messze lakó rokonai rejtettek a házukban. Gyakran aludtam szalmán, a padláson, mert féltünk a rendőrség váratlan látogatásától. Két-három év múlva azonban amnesztiát kaptak a Magyarországra hazaszökött svábok, köztük én is. Csakhogy közben legördült a vasfüggöny, s én pedig ’foglya’ maradtam annak az országnak, amelyik egyszer már kiűzött” – írja visszaemlékezésében Máté (Pentei) Edit 2005-ben. A házaspár a közben megszületett két kislányukkal az 1956-os forradalom idején rövid időre megnyílt nyugati határon átgyalogolva elindult Németországba, pontosabban a baden-württembergi Karlsruheba. Jó tíz esztendővel az 1946-os kiűzése után, de még az újabb útnak indulás előtt Pentei Edit egyszer éppen akkor sétált el a kisajátított Erkel utcai szülői ház előtt, amikor a politikai tiszt felesége könyökölt az ablakban. Edit a nő feje felett belátott egykori szobájukba, ahol megpillantotta a csillárjukat. Volt nekünk otthonunk / De az az otthon odalett / Volt nekünk hazánk / De az a haza meghalt / De segíts meg minket, kedves Mária… (a Budakesziről kiűzött Josef de Ponte világhírű festőművész rajza) Magyarország Nagyasszonya – légy a svábok védangyala! Térjünk vissza az 1946-os történések ismertetéséhez! Amikor a huszonnégy óra lejárt, Pentei-Pfendtnerék házánál megjelent két katona. Nem csak lőfegyver volt a vállukon, hanem arra még a szuronyt is feltűzték. A lovas kocsira felpakolták a cókmókjukat, majd Pentei-Pfendtner Antal idős édesapja felült a kocsis mellé a bakra, míg ő maga és a lánya, Edit gyalog követték a kocsit, mögöttük két fegyveres katonával, mintha bűnözők lettek volna. Egy közeli rokon hölgy a gyalogos járdán egészen a falu széléig követte őket, de a katonák nem engedték meg, hogy elbúcsúzzon tőlük. Zsámbékig mentek, ahol betessékelték őket egy elhagyott házba, hiszen akkorra már ebből a faluból is sok sváb családot elűztek. Két napig ott is fegyveres őrség vigyázott rájuk, majd újabb lovas kocsival a herceghalmi vasútállomásra szállították őket. Az amúgy jelentéktelen vidéki vasútállomáson akkor nagy volt a jövés-menés. Az állomást a régi rendszerből „átigazolt” rendőrök is őrizték, akik megértően viselkedtek a szerencsétlen sorsú sváb családokkal. Nem úgy a szedett-vedett ruházatú újak, az úgynevezett „demokratikus rendőrök”. Éjfél körül megindult a szerelvény nyugati irányba, és másnap délután érték el a határállomást. Mozdonycserére kellett várniuk, ám az osztrák gőzös csak másnap érkezett meg. Egy osztrák vasutas megkérdezte Antalt, hogy mit jelentenek a vagonok oldalára krétával írt magyar mondatok. Mert a németül írt mondatokat az osztrák vasutas is értette. Pentei-Pfendtner lefordította: Süvít a szél Budakeszi felett, / Édes hazám, Isten veled. Bennünket elűz a sors vihara, / de nem lesz e hazának / soha jobb magyarja. Magyarország Nagyasszonya / Légy a svábok védangyala! Itt élned, halnod kell? Másnap aztán megérkezett az osztrák mozdony. Pentei-Pfendtner Antal beszédet mondott az indulásra kész szerelvény mellett felsorakozott kitelepítetteknek. A volt jegyző beszédében a többi között kijelentette: bárhova is vessen is bennünket a sors, a hazánkhoz való kötödésünk mindenhol megmarad, magyarságunkról a kényszerű kivándorlásunk ellenére sem mondunk le. Végül elénekelték a magyar himnuszt. A Szózatot is elénekelték, de az utolsó szavaknál – Itt élned, halnod kell – szem nem maradt szárazon. Még a magyarul nem értő osztrák vasutasokra is átterjedt szívszorító hangulat. Akkor, közvetlenül a határátlépés előtt érezték igazán, hogy mit jelent nekik a nagybetűs Haza, amire addig nagyon nem is gondoltak. Természetesnek vették, mert beleszülettek, de most elveszítik azt, s érezték, hogy örökre. Pentei-Pfendtner Antal Karlsruheban, az 1960-as években (fotó: Pentei-Pfendtner Edit hagyatékából)
„Fajtatestvérek” mustrálják a hazájukból kiűzötteket
Ausztrián keresztülvergődve megérkeztek Németországba, ahol a célállomáson lassan előkerültek azok az emberek, akikre rákényszerítették, hogy fogadjanak be „menekülteket”. Igen, így hívták őket, ami ellen állandóan tiltakoztak, mondván, hogy ők nem önszántukból vannak itt, hanem a szülőföldjükről elűzték őket. Nem tehetnek róla, hogy kellemetlenséget okoznak. Nem túl udvarias módon mustrálták a családokat, hogy kiket fogadnának be magukhoz. A többgyerekeseket senki sem akarta, inkább fiatalokat, majdhogynem, és izmaikat megtapogatva döntöttek felőlük. Majdnem úgy, mint az ókorban és a középkorban a rabszolgapiacon. A fiatalokkal viszont az volt a baj, hogy inkább magyarul tudtak, mintsem németül, amely utóbbin persze az otthoni sváb nyelvjárást kell érteni. Persze azzal sem értek sokat, mert jelentős az eltérés a kiűzöttek népnyelve és a német között. A szegény „kitelepítettek” nem így képzelték el a fogadtatásukat. Otthon szóban és a plakáton is másként készítették fel őket… Ha tehették volna, azonnal sarkon fordulnak, és gyerünk vissza, haza! Józsa Bálint Őseink emlékére szobra Budakeszin – A sváb népviseletes család kilép valahonnan, s űrt hagy maga után… Az emberek elosztása után a házigazdák hazavitték a házukba a „kitelepítetteket”.A helyi német családok nem valami nagy örömmel fogadták őket. Nem csoda, hiszen a háború okozta nehézségeken, nélkülözéseken még sokáig nem jutottak túl, éhínség uralkodott, sok helyen hiányzott a családfő, mert még nem tért haza a frontról, hősi halált halt, hadifogságba került vagy csak maradandó sebesüléssel került haza, vagy eltűntnek nyilvánították. A szülőhazájukból kiűzötteknek persze nem a vendégszobát bocsátották rendelkezésre – ha volt egyáltalán azokban a sokszor több száz éve épült házakban ilyesmi -, hanem a leginkább lerobbantat. Egy-egy kis szobácskában kellett meghúzni magukat, akár többfős családoknak, amiket otthon legfeljebb kamrának, tároló helyiségnek használtak volna. Pentei-Pfendtner Antal élete végéig vallotta: a második világháború után Magyarországról kiűzött németek sokat szenvedtek, de hozzá hasonlóan soha nem a magyar népet vádolták azzal, hogy szenvedésüket ők kezdeményezték volna. Tisztában voltak ugyanis azzal, hogy kálváriájukat a Magyarországot megszálló Szovjetunió által hatalomra juttatott kisebb csoport idézte elő. (Pentei-Pfendtner Antal és lánya, Máté-Pentei Edit írásos és szóbeli visszaemlékezései nyomán.) Georg Albrecht Baden-Württemberg
Forrás: https://kuruc.info/r/7/223450/