Ulm szép fekvésű dél-németországi város a Duna mellett. A német kivándorlók sorsa szorosan kapcsolódik a város XVII-XVIII. századi történelméhez. Ez idő tájt a Kelet- és Közép-Európába települni szándékozók tömegei határozták meg a város képét. Az ulmi krónikák első ízben 1712-ben tesznek említést nagy számú kivándorlóról, akik ulmi hajósokkal vitették magukat a Dunán a török uralom alól felszabadult Magyarországra.

A kivándorlók között nagyon sok fiatal férfi volt, akiknek hazájukban már nem jutott földterület a család „birtokából”, de keleten saját földhöz jutást reméltek. Mivel azonban egyedülálló személyek nem kaphattak földet, csak házas, családos emberek, ezért sokan közülük – még mielőtt Bécsbe megérkeztek és ott jelentkeztek volna – Ulmban sietve házasságot kötöttek. Így adódott, hogy a város anyakönyvei kivándorlók házasságkötéseinek százait őrzik. Legtöbbször egy-egy falubelit vagy útitársat kértek meg tanúnak, s gyakran szomszédos falvakból származott a menyasszony és a vőlegény.

A kivándorlás 1768-72 és 1785-87 között érte el csúcspontját. A német nyelvterület különböző részeiről érkeztek az új hazát keresők: így a Rajna és a Saar vidékéről, Hessenből, frank területről, Elzászból, Lotharingiából, a Fekete-erdő térségéből, Bajorországból és Tirolból.

Kivándorlók ezrei tartózkodtak Ulmban, s mindig újabb és újabb tömegek jöttek a régiek helyére. A város vendéglőseire és hajósaira valóságos aranykor köszöntött. Természetesen ennyi ember ellátása gyakran okozott gondokat is. Másrészről sok utasnak hosszabb ideig kellett hajóra várni, s e várakozásban utolsó tartalékaikat is fölélték. Az egykori krónikák szerint majd’ minden héten 2-3 hajó indult el Bécs irányába. Egy hajón olykor 200 személy is utazott, a viteldíj 1 Gulden 30 krajcár volt személyenként.

Miután Ulm 1802-ben Bajorországhoz került, a kivándorlások megszűntek.

Két évszázaddal később ismét jelentős szerepet játszott a város a kelet- és közép-európai országokból kiűzött németek életében. Számos ulmi laktanya nyújtott átmeneti szállást a hazájukat elhagyásra kényszerített embereknek. A legtöbben közülük más településekre kerültek, de 22 000 kitelepített e városban teremtett új otthont magának a második világháború után.

1958-ban Ulm városa emléktáblát állított a Duna-menti sváboknak, amelyen a következő sorok olvashatók: „E helyről indultak a német kivándorlók a XVIII. században a Dunán Délkelet-Európa felé. Utódaik a II. világháború után hazájukból elűzve őseik országába kerültek vissza.”