A Közép- és Délkelet-Európában élő német nemzetiségű lakosság áttelepítésének gondolata már a szövetséges hatalmak teheráni konferenciáján felmerült.

A második világháború alatt a lengyel és csehszlovák vezetés egyértelműen hangsúlyozta az országaik területén élő német kisebbség felelősségét a hitleri megszállásért. Az első komolyabb javaslatot a német lakosság kitelepítésére vonatkozóan 1941 szeptemberében Eduard Benes, az emigráns csehszlovák kormány elnöke terjesztette elő. A kitelepítési elv indoka: a német lakosság az államra potenciális veszélyt jelent.

A Szövetséges Hatalmak teheráni konferenciájának 1943. december l-jei ülésén Churchill kijelentette: „A határok végleges megvonása még beható tanulmányozást igényel, és egyes helyeken esetleges áttelepítéseket tesz szükségessé.”

A kitelepítés első névsora (1945)

Az l945. júniusi potzdami értekezlet határozata szerint a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon élő német lakosságnak, vagy egy részének Németországba történő áttelepítését szervezetten és emberségesen kell végezni, és arányosan kell elosztani valamennyi megszállási övezetben. A második világháború következményeként 14 millió német kényszerült elhagyni szülőföldjét. Kollektív büntetés áldozataivá váltak, évszázados gyökerektől fosztották meg őket.

1945-46 folyamán vasúti marhavagon-szerelvények ezrei szállították a nyugati megszállási övezetbe a kitelepítettek tömegeit. A Magyarországról a későbbi kitelepített 213 ezer fő nagy része az NSZK területére került. A gyakran több hétig tartó megerőltető utazás után elsődleges feladat az emberek elhelyezése, élelmezése, ruhával és legalapvetőbb háztartási felszereléssel való ellátása, orvosi segítség biztosítása volt.

Sváb lányok ünneplőben (Maurer Kató és Ring Eszter 1936-ban)

1947. augusztus 1-jén megérkezett a kitelepítésre kijelöltek listája, amelyen összesen 552 név szerepelt. Majd készült egy pótlista 66 névvel. Érdekes, hogy a jegyzékre vétel alapja az 1941. évi népszámlálás adatai voltak, mikor is Diósd lakosságából 356 személy vallotta magát német nemzetiségűnek, ezzel szemben a két jegyzéken összesen 618 név szerepelt.

Augusztus 20-ig folytak az úgynevezett mentési munkálatok. A kitelepítési és elszállítási listán szereplők közül azokat lehetett menteni, akik be tudták bizonyítani a Központi Statisztikai Hivataltól kapott igazolás alapján, hogy magyar anyanyelvűek, magyar nemzetiségűek, akik 60. életévüket betöltötték, vagyonukról önként lemondtak a magyar állam javára, gyermekük vagy hozzátartozójuk pedig aláírt egy nyilatkozatot, hogy holtukig minden ellenszolgáltatás nélkül eltartja őket. Az öregek mind lemondtak, hogy itt maradhassanak a községben.

1947. augusztus 24-én, vasárnap este háromnegyed 9-kor három teherautó állt meg a templom oldalánál. Civil ruhás rendfenntartók szálltak le róluk. Kezükben névsor. Akiknek a nevét olvasták, fel kellett szállniuk a teherautókra. Akiknek családját vagy őt magát nem találták a templomnál, teherautó ment a házhoz. Bár várható volt a kitelepítés, mégis rajtaütésszerűen, hirtelen történt a manőver. A karhatalmi közegek alig adtak időt az összecsomagolásra. Két óra sem telt el, s este 10 órakor már indultak is a járművek Budafok-Háros teherpályaudvarára a síró, jajveszékelő, vagy hallgatásba burkolózó svábokkal. Jellemző az autókra parancsoltak lelkiállapotára, hogy például Scheirich Mátyás harangozó ajkáról Diósdon az utolsó mondat így hangzott: „Ki tudja, ki fog holnap harangozni?” Többeknek sikerült megszökniük. Helyettük másokat vittek el. Az elszállítottak lakásait lepecsételték, de az értékeknek és állatoknak így is sok helyütt nyoma veszett. Az itthon maradottak reszketve örültek, hogy „megúszták”. Titkukat többnyire magukkal vitték a sírba.

Másnap, augusztus 25-én elindult a marhavagonokból álló szerelvény a diósdiakkal, és a ki tudja honnan összeterelt népekkel. Férfiakkal, nőkkel, gyerekekkel zsúfoltan, lassan döcögve, sok helyütt megállva, örökkévalóságnak tűnő három nap múlva megérkezett a szerelvény Németország keleti részébe, Szászországba.

Konkrétan tudjuk, hogy Maurer Mátyásné (négy gyermekével) a Drezdától északra fekvő Hoyerswerda táborába került. Feltételezhető, hogy a többi diósdit is itt telepítették le. A lágerlakók szűkös körülmények között éltek. Aki tudott, kiszökött, és a környező földekről szerzett élelmet. A helybeliek őrizték földjeiket. Érthető módon ellenségeskedés alakult ki a két népcsoport között.

Egyéni sorsok

A lágerben eltöltött 6-10 hónap után az embereket szétosztották Drezda környékén.

Maurerné és gyermekei a Meissen közeli Mervischnitzbe kerültek albérletbe egy német családhoz. Az anya és a nagyobb lányok konyhán dolgoztak. A kisebbek iskolába jártak. A kezdeti nehéz időszak után a helybeliek megismerték, befogadták őket. Anna néni ott is van eltemetve. A lányok beilleszkedtek, férjhez mentek. Házat vásároltak vagy építettek. Egyik-másik ma is ott él családjával. Néhányan Drezdába költöztek. A diósdi rokonokkal tartják a kapcsolatot.

Az Irreiter család az alábbi értesítést kapta

Hund Mihály és családja a Zwickau melletti Moselban telepedett le, Fortenbacher Lajosék Zwickautól délre, Auerbachba kerültek. Rass Ferencék szintén Auerbachban, majd Németország nyugati részében éltek. Rexáék is Auerbachban találtak otthonra. Fiúk, Feri külszíni szénfejtésen dolgozott. Vandra Antalék ugyancsak Auerbachbanban éltek. Az apa is a szénfejtésen dolgozott. Később kis földet vásároltak, azt művelték. A családfő korán meghalt. A fiúból tanárember lett. Többször hazalátogatott diósdi rokonaihoz. Mára már mindhárman meghaltak. Sax József és családja a Drezda közeli Nünschnitzben telepedett le. A szülők már nincsenek az élők sorában. A hátramaradottak tartják a kapcsolatot itteni rokonaikkal.

Vasárnap délutáni pihenő ( a Ring fivérekI934-ben)

Megbélyegzett eleink

Még alig haltak el a fegyverek Nyugat-Magyarország térségében, amikor 1945. április 10-én, a Nemzeti Parasztpárt főtitkárának szájából elsőként hangzott el: „Ki az országból a sváb hazaárulókkal! A svábság egy batyuval jött, egy batyuval is menjen!” A Szabad Nép 1945. április 18-i számában így ír: „A magyar nép szemében a svábság mindig a szabadság örök ellenségét jelentette. A független és szabad Magyarország idegen zsandárai, akik mindig készek, hogy hátulról döfjenek tőrt a nemzet testébe. Századokkal ezelőtt már úgy telepítették őket ide a zsíros, magyar fekete földre, mint gyarmati népek közé a német hatalomvágy misszionáriusait.”

Fenti szavakkal meggyalázni kívánt őseink a XVIII. században jöttek a török hódoltság alatt elpusztult mai falu területére. Otthont teremtettek, sorsközösséget vállaltak az itt élő emberekkel. Kultúrát, munkaszeretetet, mesterségeket, szorgalmat, vállalkozásra való készséget hoztak a Kárpát-medencébe.

 

Elgondolkoztató statisztika Diósd lakosságáról:

Népszámlálás éve összlakosság magyar német egyéb
1890 857 53 774 30
1941 2599 22l6 356 27
1949 1160 1153 2 5

Községünk lakosságának adatai a Központi Statisztikai Hivatal „A magyarországi németek kitelepítése és az 1941. évi népszámlálás” című kiadványban:

DIÓSD Vármegye: Fejér

Népesség az 1941. évi népszámláláskor 2599
ebből nemzetisége német 208
anyanyelve német 356
Névjegyzéken szerepel összesen 618*
A névjegyzékre vétel indokai között szerepel
népszámlálási válasz 476
ebből nemzetisége német 238
anyanyelve német 435
Volskbund-tagság 315
Wermacht-szolgálat, SS-szolgálat 54
névváltoztatás, kitelepítésre kötelezett
hozzátartozója, önkéntes kitelepülő 64
nincs indok megjelölve 10
A névjegyzéken szereplők közül a megjegyzés szerint
kitelepítették, kitelepült 51
elköltözött, meghalt, ismeretlen személy 142
hadifogoly, internált, ismeretlen helyen tartózkodik 34
Népesség az 1949. évi népszámláláskor 1160
ebből anyanyelve német 2
* (208+356+54=618 )

 

A Barátság-kút leleplezése (1997)

Diósdi kitelepítettek

Megkíséreltem felkutatni a kitelepített személyek pontos kilétét, létszámát, azonban szászszázalékosan hiteles jegyzék sem levéltárban, sem statisztikában, sem az önkormányzatnál nem található (ugyanis a nagy sietséggel teherautókra kényszerítettek listáját nem javították, pontosították).

Egyes leírások szerint Diósdról összesen 61 főt szállítottak el. A Pest Megyei Levéltár kimutatása szerint többet, de ugyancsak e levéltárnak egy másik kimutatása szerint sokkal kevesebbet; az eltelt 60 év alatt megfogyatkozott akkori lakosság igencsak megviselt emlékezete szerint szintén más lélekszám mutatkozik.

A rendelkezésemre álló jegyzékek és a lakosság emlékezetében élő nevek egyeztetése után az alábbi 49 kitelepített személyt állapítottam meg: Albecker József, Józsefné, fiúk Sándor, lányuk: Ilona; özv. Erdélyi Józsefné sz. Léber Erzsébet; Fink Károlyné sz. Fancsek Erzsébet, fia Károly, lánya Mária; Fortenbacher Lajos, Lajosné, fiúk Lajos; Hund Mihály, Mihályné, lányuk Edit; Krizsánovits Antal és neje sz. Seemann Anna; Maurer Antal; Maurer Ferenc, Ferencné, lányuk Margit; Maurer Mátyásné és lányai: Mária, Anna, Emma, Julianna; özv. Maurer Nándorné (aki akkor 71 éves volt); Mihalek Imre, Imréné, fiúk Imre, lányuk Veronika; Rexa Istvánné és fia Ferenc; Sax József, Józsefné, fiúk József, lányuk Anna; Spiller Antal, Antalné, fiúk Antal; Scheirich Mátyás; Tapuska Jánosné sz. Hund Erzsébet; Wágner Ferenc, Ferencné, fiaik Károly és Lipót; Vandra Antal, Antalné, fiúk János; Wendelin Gusztávné (65 éves volt).

Görögné Horváth Katalin: Az én Diósdom