Csiribábi

Micsoda szép napnak indult. Az égből úgy hullott a hó, hogy alig lehetett kilátni az autó ablakán. Trabanttal mentem, hogy játékot válasszak, három unokámnak. Az egyik játékboltban vettem Fanninak, a másikban Laurának, a harmadikban Bálintnak.
Azért mentem abba a boltba, mert meghívást kaptam Csiribábitól, és meg akartam ismerkedni vele, mert azt üzente, szeretne barátja lenni Bálint unokámnak.
Amikor megláttam, mindjárt értettük is egymást. Fehér pomponos kék sapkájában, sötétkék ruhájában nagyon csinosnak találtam. Kértem, jöjjön hát velem. Azt mondta, szívesen jönne, de lenne egy kérése. Van itt a boltban egy emberke, szeretné, ha őt is vinnénk, nélküle ő nem is jön velem.
Arra kértem hát, mutassa meg nekem, melyik a barátja. Fölfelé mutatott, akkor láttam meg Rugótónit. Két pálcikával mozgatható figura, ügyesen tornázott. Semmi kifogásom nem volt az ellen, hogy őt is vigyük. Csiribábi boldog volt, alig bírt magával, de végül szépen, engedelmesen bújt mindkettő a szatyorba, amibe a pénztáros néni tette őket.
Otthon kipakoltam mindent, amit vásároltam. Őszintén szólva, gyönyörködtem bennük.
Hogy fognak örülni az unokáim! Kezdtem is csomagolni. Először a kicsi Lauráét, aztán Fanniét. Mikor készen lettem, és épp csomagolni akartam Csiribábit, meg a barátját, ám akkorra már csak Rugótónit találtam.
Néztem én mindenütt, asztal alatt, ágy mögött, szekrényben, polcon, lent és fent, szatyorban, táskában… de bizony sehol se találtam. Vajon hova tűnhetett? Elvitte volna valaki?
Jaj mit adok Bálintnak karácsonyra?
Akkor vettem észre, hogy Rugótóni egyáltalán nem izgatott, nem is ejti kétségbe, hogy eltűnt kis barátja. Rá is kérdeztem: – Tudod hol van? Tiltakozott: – Ő nem, fogalma sincs róla. Keres-tem, kértem Mollit is, Bogit is, Papát is, de hiába, senki se találta meg. Pedig hazahoztam, pár perccel ezelőtt még itt volt.
Hol lehet? Rugótóni csak pörgött-forgott, várta, hogy őt csodáljam, de én nem tudtam rá fi-gyelni, meg akartam találni Csiribábit. Olyan szomorú lettem, hisz úgy örültem, hogy rátaláltam. Épp olyan kedves kisfiú, mint Bálint unokám, akinek vinni akartam. De hova tűnhetett?
Átnéztem mindent, még egyszer, meg még egyszer, de nem találtam. Végül szomorúan vet-tem kezembe Rugótónit, és egyes-egyedül őt csomagoltam be, így tettem a többi csomag közé.
Leültem az íróasztalomhoz, hogy végezzem dolgomat, egyszer csak suttogást hallottam. Ez a szekrényből jön! Csöndesen odalopakodtam, és hallgatóztam. Rugótóni beszélt a csomagok között, valakivel. Hú, de kíváncsi voltam arra, mit is beszél, talán megtudhatok valamit! Nagyon kellett figyelnem, mert halkan beszélt:

– Azt akarom, hogy Bálint nekem örüljön, csak nekem, és csak velem játsszon, ha megérkezem hozzá!
– És ha rájönnek, hogy te rejtetted el? Azt hiszed akkor szeretni fognak?
– Senki se tudja! Olyan ügyesen csináltam, hogy észre se vették!
– De hát hova tetted?
– Nem árulom el! Senkinek. Csak üzenetet hagyok a Mama táskájában. De majd csak később szólok, addig senki se jön rá, és addig Bálint csak velem játszik!

Eleget hallottam. Rohantam a táskámhoz, hogy megnézzem, de semmiféle üzenetet nem találtam. Szomorúan ültem vissza az íróasztalhoz, hátha hallok még valamit, de hiába, a játékok és csomagok elcsendesedtek, aludni tértek. Én is lefeküdtem, de nagyon nyugtalanul aludtam, egyre azon törtem a fejemet, hova rejthette el Csiribábit Rugótóni?!

Azt álmodtam akkor, hogy valaki egy diót tett a táskámba, de Rugótóni kilopta, és láttam, egy hajszárítót tesz be helyette. Vagy csak a dobozát? Furcsa álom volt.

*

Reggel mindjárt belekukkantottam a táskámba, de hát nem volt ott se hajszárító, se doboz. Miket álmodtam össze-vissza? És jaj hol lehet akkor most?
Kerestem én Csiribábit mindenütt, újra, meg újra, hiába. Mintha a föld nyelte volna el. Haragudtam Rugótónira. Miért ilyen gonosz? Miért rontja el a másik örömét? Akkor jutott eszembe, hogy beszélek vele. Szépen, szép szóval, hadd érezze, szeretem.
Igen ám, de tényleg szeretem őt? Hisz csak baj van vele. A boltban se őt kerestem én Bálintnak, hanem Csiribábit. De jönni akart. Persze nem is így volt. Csiribábi ragaszkodott hozzá, hogy őt is vigyük. Nem tudom miért, ha ilyen irigy ez a bábu? Őszintén szólva nem nagyon vagyok most oda érte., ez az igazság. Talán érzi, mennyire nem szerethető, és erőszakosan akarja elérni. Kis buta, nem tudja, hogy így nem lehet.
Ahhoz, hogy szeressem, meg kéne barátkoznunk, de ha érzi, hogy nem szeretem, továbbra is csak gonoszkodni, rejtőzködni fog, titkolózik, s akkor nem találjuk meg Csiribábit.
– Nem tudom, mit csináljak. Jaj segítsen valaki? – sóhajtottam el magam…
Akkor szólalt meg a lámpa. Fölöttem. Meg minden fölött, ami a szobában történt. Hát persze, ő mindent látott. Meghökkenve bámultam rá. Sosem számoltam vele, csak elvártam – világítson, ha szükség van rá. Akkor mutatkozott be:
– Én vagyok Lámapa, én őrzöm a te szobádat. Tegnap is mindent láttam. Ha azt akarod, hogy karácsony napján mindenki boldog legyen, próbáld megszeretni ezt a Rugótónit!
– De hisz éppen azt akartam! – feleltem sértődötten.
– Előbb próbáld megérteni, addig nem tudod szeretni!
Nem szólt többet, csak néha vibrált figyelmeztetésül százas körtéjével, amivel betöltötte a szobámat. Lekapcsoltam hát. Akkor még egyáltalán nem örültem, hogy beleszólt a dolgokba. Ki akartam menni a konyhába, de hirtelen ötlettel lekuporodtam a küszöbre, térdemre hajtottam a fejemet, és figyeltem. Mert bizony az jutott az eszembe, kihallgatom, miről beszélnek – ha beszélnek – a polcon.
Egy ideig csend volt, apró, gyűrődésnyi neszek, ahogy csak a karácsonyi ruhájukat féltő csomagok tudnak mozdulni, de aztán hallottam, hogy valaki nagyon halkan, és keservesen sír. Azt én nem tudom hallgatni. Felkeltem, és odamentem a szekrényhez, nyitni se kellett, olyan jó szíve van, pontosan tudta, mit akarok. Megfogtam a kétségbeesett csomagot, és ölembe vettem. A sötétben is, becsomagolva is tudtam az alakjáról, hogy ő Rugótóni.
– Miért sírsz? – kérdeztem tőle?
– Engem senki se szeret! Te se, te is csak Csiribábit akartad, pedig én örökké arról álmodtam, hogy elmegyek Bálinthoz, és ugrásaimmal mindenkit elkápráztatok. De minden hiába, ha Bálint rám se fog nézni Csiribábi miatt! Ne is vigyél el hozzá!
– Szegény Bálint! Hát nem sajnálod? Akkor nem kap tőlünk ajándékot. Nem elég, hogy Csiribábit eltüntetted?
– És engem ki sajnál? – kérdezte, aztán megint bőgni kezdett. Olyan keservesen, hogy attól a kő is megindul, nem hogy az én szíve-lelkem. Ha hiszitek, ha nem, akkor szerettem meg Rugótónit. Hisz ő is szeretetre vágyik, mint mindenki, hát ki szeresse, ha nem mi, akik elhoztuk a játékboltból mihozzánk.
– Ha megmondod hova rejtetted szegény Csiribábit, mindenki szeretni fog! – mondtam neki, de ő ellenségesen válaszolt:
– Persze, akkor mindenki őt fogja szeretni, és nem engem. A játékboltban is így volt. Megnézték a produkciómat, de nem engem választottak. Te is csak akkor vettél észre, amikor Csiribábi szólt értem.
– Ismerd el azért – mondtam neki – hogy Csiribábi milyen jószívvel bánt veled! Megérdemelné, hogy te se így bánj el vele! Ha szeretnéd…
– És engem ki szeret? – kérdezte bánatosan.
– Engedd, hogy szeresselek. Azért vettelek le a polcról, mert hallottam, hogy sírsz. Megvigasztalhatlak? Hogy lehet téged megvigasztalni?
– Egy kis fény kellene hozzá…mondta nagy meglepetésemre, majdnem egészen szelíden.
Felkattintottam a lámpát,
– Csomagolj ki! – mondta aztán – Szépen, óvatosan kicsomagoltam.
– És most vegyél a kezedbe!
Ámulva lestem, ilyen szépen tornázó emberkét addig én sosem láttam. Letettem, és tapsoltam neki. Lámapa is jelezte, tetszett neki a dolog. Fölnéztem, de olyan éles volt a fénye, hogy könny szökött a szemembe. Vagy nem is attól. Magamhoz öleltem Rugótónit, hogy érezze, szeretem. Mert már szerettem is.
Akkor odahajolt hozzám, és súgott valamit a fülembe.
– Holnap.
Nem egészen értettem, de nem akartam bizalmatlannak látszani. Becsomagoltam volna, de tiltakozott. Hadd maradjon az íróasztalomon.
– Holnapig? – kérdeztem tőle.
– Igen, holnapig.

*
Másnap reggel, amikor felkeltem, még sötét volt. Lementem, abba a szobába, ahol Rugótónit hagytam. Felkattintottam a lámpát. Ott csücsült, ahol este hagytam, az íróasztal közepén. Ezer egyéb holmi közt, még kinyújtózni se igen tudott az éjjel.
Ám ahogy meglátott, már mozdult is, mint aki máris munkára kész. Kezembe vettem, s már ugrott is, perdült, fordult, tetszett neki hogy a fény, mint valami reflektor, épp rá süt. Soha ilyen produkciót nem látott a világ. Meg is tapsoltam. Közben jutott eszembe, hogyan is vehetném rá, hogy Csiribábi nyomára vezessen. Annyira, de annyira örült sikerének – hát persze, ezzel pró-bálom majd megfogni.
– Hogy tetszene ez Bálintnak! – mondtam őszinte elismeréssel.
– Tényleg? – nézett rám erősen, lássa mi van az arcomra írva.
– Te jobban ismered Csiribábit, tudna így tornázni? – próbálkoztam hiúságát legyezni…
– Dehogy tud! Meg akartam rá tanítani, de roppant ügyetlen! – mondta undokul fontoskodva.
– Akkor nem értem, mitől félsz, hiszen mindenki téged fog csodálni, ha tornázni kezdesz.
– Biztos vagy benne?
– Annyira, hogy kérlek szépen, most rögtön szabadítsuk ki, biztos rosszul érzi magát beszorítva.
– Jó helyen van! – mondta, éreztetve, hogy rájött már, és hiába is beszélek.
– Szeretnél vele helyet cserélni? – próbálkoztam másképp, hátha szívére lehet hatni.
– Bolond volnék! – felelte a rátarti emberke.
Letettem, éppen ki akartam menni, mikor Lámapa vibrálni kezdett. Nagyon zavart, mert fogal-mam sem volt róla, mit akar. Tán arra figyelmeztet csak, hogy elég világos van, kapcsoljam le? Már kattintottam volna, mikor még egyértelműbben kezdett villogni. Hát hagytam. Kilépve jutott eszembe, hogy talán lelkére beszél Rugótóninak, s azt jelezte, számíthatok rá. Ez a gondolat kicsit megvigasztalt, s illik, nem illik, már rajta is volt a fülem, a kulcslyukon. Először csak óriási papírzörgést hallottam, semmi egyebet. Aztán Lámapa szavára elcsendesedett a karácsonyi csomagok izgatott jövés-menése, s tisztán hallottam Lámapa hangját:
– Mi tudjuk hol van Csiribábi, s ha te nam vallod be, elmondjuk a Mamának!
– Nem szerettek, árulkodók vagytok! – mondta Rugótóni, és sírva fakadt.
– De hisz eddig hallgattunk. Szeretnénk neked segíteni.
– Nem tudtok. Mert én arra vágyom, hogy valakinek az egyetlenje legyek! Nekem soha, semmi nem sikerül! Senki se szeret, csak úgy, magamért!
– Dehogynem! – szólt Lámapa – Csiribábi téged választott, a játékboltból se akart nélküled eljönni!
– Szerinted szeret engem? – kérdezte hitetlenkedve Rugótóni – Pedig én bezártam abba a dobozba!
– Bizony, éppen ideje lenne kiszabadítani! – mondta Lámapa, és a csomagok helyeslőn csosszantak rá a szekrényben.
– És ha haragudni fog rám Csiribábi, meg a Mama is, és Bálint is?
– Hát, azt hiszem, okuk lenne rá, bőven. De ez az egyetlen mód, hogy jóvátedd, amit csináltál.
– És ha sosem bocsátják meg nekem?
– Én megbocsátanám – szólt szeretettel teli hangon Lámapa – de ha nem, azt is vállalnod kéne, hisz minden miattad alakult így.
– Pedig nem akartam én rosszat! – mondta bizonykodva Rugótóni.
– Először minden rossz jónak tűnik valami miatt. De ha segítséget kértél volna…
– És ha most kérnék? Segítenél nekem Lámapa?
Ezután már csak csomagcsörgést hallottam, fogalmam sem volt róla, mit csinálhatnak odabenn.
Később, mikor benyitottam, Lámapa villogott, Rugótóni kezembe kéredzkedett, perdült és for-dult, majd nagy meglepetésemre a következőket mondta:
– Ha Bálint megfejti a rejtvényt, amit most mondok, vagy Laura, vagy talán Fanni, vagy Dani, a bátyja, esetleg Bóbi a nővére, akkor holnap Csiribábi Bálintté lesz! De te nem mondhatod el nekik a megoldást! Ígérd meg!
– Megígérem.
– A táskádban van a megoldás: Kemény, de nem kő, gömbölyű, de nem labda, gyümölcs, de csak volt. Most üzenet van benne, ha holnap ezt megtalálják, Csiribábi nyomára lelnek. De ugye nem árulod el!?
– Megígértem. Köszönöm, hogy segítettél! – mondtam dicsérőleg.
– Lámapa segített.
– Akkor most visszacsomagolhatlak?
– Igen, szeretnék ma a többi csomag között aludni. Képzeld, kiderült, hogy szeretnek engem.
– Tornáznál még egyszer utoljára, csak nekem? – kérdeztem tőle.
Meghatódott, annyira, hogy ritka rossz mutatványt produkált, De én úgy tapsoltam, mint még soha, és úgy öleltem magamhoz az önmagát, irigységét legyőző Rugótónit, mint még senkit.
– Hiányozni fogsz – mondtam neki – de néha majd meglátogatlak.
Aztán becsomagoltam, szép karácsonyi papírba, és betettem a szekrénybe, a többi ajándék közé. És akkor, bevallom, nem bírtam ellenállni, belenéztem a táskámba, és az alján ott volt, ami kemény de nem kő, gömbölyű, de nem labda, gyümölcs, de csak volt. Nem nyitottam ki.
Megüzentem unokáimnak a Csiribábi által feladott rejtvényt….
*
Amikor aztán Budapesten találkoztam velük, rögtön a táskámat követelték. Miért? Ugye ti is tudjátok már? Rúgótóni ragyogott a büszkeségtől, micsoda terv! És igen, abban az üres dióban volt az üzenet, s végre valahára megtaláltuk Csiribábit egy hajszárító dobozban kuporogva… Rugótóni reszketve figyelt. Vele mi lesz? Biztatón kacsintottam rá. Bálint unokám pedig kitárta karját, és boldogan szorította magához két új kisbarátját.

Kőkövön

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.