17. Ellenetek fordulnak

Máté evangéliuma 7:6.

NE ADJÁTOK AZ EBEKNEK AZT, AMI SZENT, GYÖNGYEITEKET SE DOBJÁTOK A DISZNÓK ELÉ, MERT SÁRBA TAPOSSÁK, AZTÁN ELLENETEK FORDULNAK ÉS SZÉTSZAGGATNAK TITEKET.

_____________________

A lányoméknál voltunk, Fallingbostel-ben, mikor a fiunktól jött egy üzenet. Csak ennyi: Apa jelölt lett… Visszaüzentem, mi ez? Mi történt? Egy országos újságban kiszivárogtattak egy hírt: Baján, közös jelöltje lesz az Együtt 2014-nek és az MSZP-nek: Michna Ottó fogorvos… Elképedtünk. Ki és miért tette közzé e valótlan hírt? Pár nappal később a fiunk arra kért, írjak egy cikket, melyben szó esik a keresztyének politikai szerepéről, visszaemlékezve arra, miért lettem képviselő 1990-ben? Először azt üzentem vissza, nem, eszem ágában sincs! Ez annyi, mint ebeknek adni, ami szent… Egyébként is, én csupán azt tudom leírni, amit szívem szerint gondolok. Hát írd le azt, semmi egyéb nem kell mondta a fiam, s kint élő lányom is… Pár nap múlva, még ott kinn, minden benső tiltakozásom ellenére, megszületett ez az írás:

Meddig sántikáltok kétfelé?

Vannak mondatok, melyek szívünkbe vésődnek, vannak történések, melyek kitörölhetetlenül bennünk maradnak, és meghatározzák egész életünket. Ötven esztendővel ezelőtt kezembe tett valaki egy apró lapocskát, s ez a kérdés volt rajta: “Meddig sántikáltok kétfelé?” Tizenöt esztendős voltam akkor, lelkészcsaládban, tíz gyermek közt növekedő, apró gyermekként megkeresztelt,  vasárnaponként templomba járó, a bibliai történeteket és mondandójukat jól ismerő kamaszlány. Zavart ez a kérdés, elhessentettem volna, mint ami nem nekem szól. Bántott, nem akartam érteni, azt se, miért épp hozzám került? Ám a kérdés velem maradt, nem hagyott, nekem szegződött, nem eresztett. Muszáj volt megértenem, s válaszolnom rá.

A már járni tudó kisgyerekek szoktak a felnőttek cipőibe bújni, melyben csetlenek, botlanak, sántikálnak. Mégis, nem tudnak ellenállni, vonzza őket (mi is?), újra meg újra, belebújnak, még ha tapasztalták is, hogy előbb-utóbb megbotlanak, hasra esnek, elvágódnak benne. 

Kik voltak, miben “sántikáltak” azok, akiknek a próféta feltette ezt az életüket mérő kérdést? (I.Királyok 18:21.).A választott néphez tartozókhoz szólt, akik jól ismerték az előírásokat s szemlátomást tiszteletben tartották. Miben “sántított” istenességük? Csupán ruhaként öltötték magukra az isteni törvény előírásait, vallásuk szokásait. Közben mindent megszereztek maguknak, amire csak lehetőségük volt: vagyont, hatalmat, vezető szerepet, és az ebből adódó elismerést, közmegbecsülést. Közvetlenül a próféta kérdése után hangzik felszólítása is:”Ha az Úr az Isten, kövessétek öt!” Mert ismerték, de nem követték, tudtak róla, de nem élték, nem voltak szív szerinti képviselői Isten ügyének, csupán a mások által elvárt “kép” mutatói. Az elkötelezettségük csupán látszat volt, érdekeik köntöse. 

A fiunk pár hete kérvényezte, hogy elolvashassuk az édesapámmal kapcsolatos ügynöki jelentéseket. Több mint száz vele kapcsolatos oldalt nézhettünk át, melyekből kiderült, hogy az akkori, kommunista rendszernek elkötelezett egyházi vezetők, a legreakciósabb papok közé sorolták öt. Miért? Mert Istennek engedelmeskedett, tette, ami rá volt bízva, akkor is, mikor hátránya származott belőle. Akkor is, mikor az ötvenes években a kitelepítési lista lebegett feje fölött, és akkor is, mikor a hatvanas évek második felében a gyülekezetéből való eltávolítást rendelték el felettesei. Mi volt ellene a vád? Az, ami Isten szerinti kötelessége volt: nem csupán prédikált vasárnaponként (ahogy mások), fontosnak tartotta a gyermekek és ifjak lelkigondozását, hitre ébresztését. Így kerülhettem én is a hatvanas évek elején gyülekezeti ifitáborba, így volt módom dönteni, Jézus Krisztus követésére elköteleződni

Mitől volt hiteles lelkész édesapám élete? Mitől lettek egyházának vezetői hiteltelenné? Nem hivatásukhoz illő szerepet öltve “sántikáltak”. Miért nem lehet nyilvánosságra hozni az istentagadó pártot önként kiszolgáló papok névsorát? Miért lett vállalhatatlan számukra az, amit egyházuk nevében élni és lépni mertek a hűségesek ellenében? 

Amikor 1990-ben helyi képviselőnek jelöltek, hinni akartam, tehetem azt, amit tőlem a választóim várnak. Talán lehet keresztyén emberként jelen lenni, segíteni  a városvezetésben. Négy évig próbáltam szembe menni a hatalmukkal élő, ill. azzal visszaélő képviselőkkel. Rá kellett ébrednem, hogy a politika tere, nem keresztyén embernek való. Ott mindig az erősebb győz, a nagyobb hatalommal bíró diktál. Aki nem bólint, magára marad, kirekesztődik. A hatalom megrontó erővel bír. Nem véletlen, hogy Jézus Krisztus, mikor “megkísértetett”, elutasította isteni hatalmának öncélú  gyakorlását, az emberek feletti uralmat, a birtoklást és a dicsőséget is. (Máté 4:1-11.)

Mindenkinek jogában áll választani. Istent, vagy az embereket. A követést, vagy az irányítást. Saját érdekét, vagy mások szolgálatát. Életünk vagy képviselet, vagy képmutatás. Ám előbb-utóbb nyilvánvalóvá válik, kiderül, ha valami nem hozzánk (szavainkhoz, elvárásainkhoz, ígéreteinkhez…) illőben “sántikálunk”. 

A cikket elküldtem a fiamnak. Vajon lesz különbség aközött, ahogy az itt élők, felelnek rá? Kiket érinthet az őszinte szó, kit az igazság? Van, akit nem? Volt értelme megjelentetni? A mai igerész, a múlt heti rész verseivel egybeölelve, nem éppen ilyenféle helyzetről szól? Mivel állok mások elé? Kell-e hogy elébük tegyem azt, amit hiszek, érzek, gondolok?

NE ADJÁTOK AZ EBEKNEK AZT, AMI SZENT, GYÖNGYEITEKET SE DOBJÁTOK A DISZNÓK ELÉ, MERT SÁRBA TAPOSSÁK, AZTÁN ELLENETEK FORDULNAK ÉS SZÉTSZAGGATNAK TITEKET.

Mérnem kell, minek minősül az én cikkem? Amit már odaadtam, ami már visszavonhatatlan, és mérhetővé lesz a ráfelelésekből, mit kezdenek ezzel a vallomással azok, akik egyáltalán nem ismernek (s jobbról, avagy balról csupán politikai érdekeik vannak), mit azok, akik félig-meddig ismernek, és mit azok, akik annyira ismernek, hogy jó, avagy rossz véleményük van rólam? Különös-félelmetes lehetőség ez. Mit látunk, mit gondolunk, és merünk-e találkozni azzal, ami cselekedeteinkből, tetteink elvállalásából adódik, s ami erre felelve mások szívében ébred? Mivé leszünk attól, amit gondolnak, mondanak, írnak rólunk?

Legutóbb épp arról esett szó, ki lehet a mi bűnvallásunkat meghallgató, bűnbocsánatot Isten szerint közvetítő, feloldozó testvérünk? Dietrich Bonhoeffer óva int, beszél arról, milyen veszélyes szerepkör ez, a vallomást tévő, és a vallót feloldozó részéről. Jaj, ha önámító gyakorlattá lesz, ha nem követi a bűnvallást szabadulás! Jaj, ha csupán önmagunknak bocsátunk meg, ha feloldozunk az ítélet súlya nélkül, ha lelkünk nem hal bele abba, ami történt. Azért jaj, mert lelkünk rab marad, és számunkra lesz léphetetlenné, saját szemünkben lesz lehetetlenné a szabadulás, a megváltásban elrejtett krisztusi erő, amiről annyit beszélünk.

Nyáron történt. Egész éjjel álmatlanul vergődtem, kétségbeesetten imádkoztam, hadakoztam egy közösségért. Értük, akik sok évvel ezelőtt valamit rendben levőnek igazoltak, de olykor (épp előző nap is), nyilvánvalón megmutatkozik, hogy azóta is terem az igazságnak gondolt félig „gaz”ság, s egyre szaporodik, ami nem lett kigyomlálva… Lehet-e még, sok-sok év után, rendbe tenni? Eddig nem hittem, de hinnem kellene. Én magam már lehetetlennek tartom, és elképzelésem sincs a hogyanról. Hisz mindkét fél azt mondja, megtette, amit megtehetett… Bocsánatot kért a bántó és megbocsátott a megbántott. Miből következik az, hogy nem lett szabaddá, ha nem oldozódott szomorúságból az, akinek kellett volna? Lehet, hogy nem lett halálos (megváltandó) súlya annak, ami történt? Ha minden lépés csak igazolva van? Vagy épp a mások elleni ítéletet dédelgeti az, akit méltatlanul bántottak?

Isten látja, de ki meri ezt látni és láttatni? Nos, ezután, a kínzó érzésekkel, tehetetlen vergődéssel teli éjszaka után, mikor kezembe vettem az aznapi igéket, megrendülten olvastam: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem.” Jónás könyvének második részében található ez a kijelentés. Jónást is sötétség vette körül, elnyelte egy cet, mert nem akart se látni, se hinni, se indulni, se szólni a ninivei emberekért. Meg kellett érteni, nem szegülhet szembe Isten akaratával! Nem azt értette meg, amit kellett volna, illetve azt, mit akar Isten, épp csak térdre kényszerítette a helyzet, amibe került. Nem kéri (a szíve zárva), nem is reméli számukra a bocsánatot, akikre nézve ítéletet kell közvetíteni. Pedig Isten szíve már megindult azokon a méltatlanokon, (miért küldené Jónást, ha nem?), irgalmazni akart, azért kell neki az ítélettel útnak indulni. Nekem is útra kell kelni, és beszélgetni kell azzal a valakivel, aki saját véleményének, lépésének rabja maradt. Nem volt halálos (Krisztus halálát okozó súlyú) ami ellene szólt, ezért nem következett belőle szabadulás?

Ami megdöbbentett ma reggel, mikor az Útmutatóban megkerestem azt a nyári napot, és azt az igét, az átvirrasztott éjszaka napját, akkor vettem észre, hogy már előző nap, még mielőtt álmatlanul vergődtem, már benne voltam abban, amiben: „Boldogok azok a szolgák, akiket az Úr, amikor megérkezik, virrasztva talál.” Lukács 12:37. Elképesztő, és egyben félelmetes az, mikor utólag rádöbbenünk, hogy láthattuk volna, tudhattuk volna, hisz előre megmondatott nekünk, de mi tudatlanul kerültünk bele, mintha akkor, akkortól kezdődött volna…

NE ADJÁTOK AZ EBEKNEK AZT, AMI SZENT, GYÖNGYEITEKET SE DOBJÁTOK A DISZNÓK ELÉ, MERT SÁRBA TAPOSSÁK, AZTÁN ELLENETEK FORDULNAK ÉS SZÉTSZAGGATNAK TITEKET.

Talán úgy tűnik, most nem arról beszélek, ami a kijelölt igerészben van, de hiszem, hogy mindenki számára kiderülhet, mi az, amit most meg kellett értenem, épp az ige alapján.

Az idei nyáron valaki engem választott arra, hogy lelkét összetörő bűnét őszintén megvallja. Miközben ott ültünk, kiderült nem nekem vallja meg először, s elmondta mennyire zavarta, hogy akinek elmondta, saját vallomásával felelt. Vajon miért zavarta őt ez a ráfelelés? Hisz az a másik nyilván megértését akarta tolmácsolni azzal, hogy ő is ugyanolyan, megváltásra szoruló bűnös. Vajon vállalni tud, vagy szabad lett. Tetézi, vagy elveszi a bűn súlyát? Nem mindegy. Nem mi szabadítunk, hanem Isten! Ennek a valakinek, aki önmagát elítélte, nem igazolásra, hanem halálos ítélet általi, valóságos szabadulásra volt szüksége.

Az engedetlen Jónásnak, nem a saját engedetlen, Istennek hátat fordító önmagát kellett a niniveiek tolmácsolni, istentelenségükhöz kapcsolni, hanem az Isten ítélő szavát közvetíteni, hogy megtérhessenek. Más kérdés, miért nem volt benne alázat, s hogy mert jogot formálni az ítéletre, és várni a niniveiek vesztének, ítéletének teljesülését? Mert saját magát már felmentette az alól, ami ellene szólt? Az önfeloldozásból nem született semmi. Ki is derül, kínja csak addig tartott, míg a szorossága, nem lett szabad a szíve, se irgalomra se reménységre.

A Példabeszédek 26:11-ben így esik szó a kutyáról: „Mint az eb, megtér a maga okádására, úgy a bolond megkettőzteti az ő bolondságát.” Gondolkodtunk már azon, mit is jelent ez?

A kutyát keleten nem becsülték, úgy olvastam, szitokszóul használták, a férfi prostituáltakra. A Jelenések könyve utolsó fejezetében így van írva: „Kinn maradnak az ebek… és így összegzi kívülmaradás okát: „mind aki szereti és szólja (cselekszi) a hazugságot…” Bár megéreznénk, bár megtapasztalnánk az igazság vállalása által nyerhető, szabadító erőt, és bár felismernénk az önáltató, önigazoló törekvésekben rejtőző, elveszítő erőt.

Mit tartunk szent-nek? Ami Istentől való, ami az övé. „Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalanoknak.” Ap.csel. 10:15. Péter hallja ezt a mennyei szózatot, többször is. Mert nem elég egyszer hallani, nem elég tudni róla, élnie kell ezzel a tudással. Nem az ő

Krisztusnak elkötelezett élete tisztít, hanem a Megváltó, könyörülő Isten. Megmenti azt, akit akar. Kész vagyok rendelkezésére állni? Jó a szemem? Isten szerint látó? Észreveszem, ha nem? És Isten munkálkodása lehet számomra nyilvánvaló? Hogy a másikban többé nem az áll előttem, aki eddig volt? Nem én oldozok fel, és nem én ítélek. Csak közvetíthetem Isten üzenetét, az ítéletet, és a feloldozást. De jaj a szívemnek, ha nem SZENT számomra az amit Isten elvégzett, vagy amit még nem végzett el! Csak az elkövetett vétkek ítéletes súlyától valóságosan megszabadított, isteni bocsánattal oldozott ember mer a megkötözöttekre nézve valóságos szabadulást hinni, remélni. A megváltott, a megváltatlanokért.

PILINSZKY JÁNOS

HOMMAGE A ISAAC NEWTON

megtesszük, amit nem teszünk meg,
és nem tesszük meg, amit megteszünk.
Valahol rettenetes csönd van.
Effele gravitálunk.

GYÖNGYEITEKET SE DOBJÁTOK A DISZNÓK ELÉ, MERT SÁRBA TAPOSSÁK, AZTÁN ELLENETEK FORDULNAK ÉS SZÉTSZAGGATNAK TITEKET.

A gyöngyök a legértékesebb drágakövek közé tartoznak. Kialakulásuk különleges: alsóbbrendű kagylók és osztrigák nem ehető fajainak úgynevezett védekező reakciója révén jönnek létre. A kagyló vagy osztriga testébe olyan idegen anyag – egyesek szerint pici homokszem, mások szerint parányi élősködő – kerül, amelyet nem képes megemészteni. Ezáltal szervezetében elindul a védekező funkció. Ennek során a kagyló először fekete anyaggal vonja be az idegen testet, körkörösen apró, hatszögű aragonitlapocskákból – ez a kalcium-karbonát egyik kristályosodási formája – képez rajta zsindelyszerűen elhelyezkedő bevonatot. Majd fénylő, fehéres gyöngyházba ágyazza a bevont idegen anyagot. A gyöngyházréteg kialakulása legalább 2-3 év

Sárba taposhatnak, szétszaggathatnak? Ne hazudjunk önmagunknak! Mi azt várjuk Istentől, hogy megőrizzen minket ezektől! Az EBEKTŐL és a DISZNÓKTÓL. Amikor mi a magunk szakálláratérítünk, ítélünk, felmentünk, minden igyekezetünk hiábavaló és ellenünk fordul…

Ám ha azt, ami SZENT, és ami GYÖNGY, EBEKNEK nem adhatjuk, DISZNÓK elé nem vethetjük, miért a parancs, amit Jézus Krisztus a tanítványainak ad? „Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket!” Hogyan élt ő? Gondoljuk csak meg! Hányszor akarták őt elhallgattatni, s voltak készek életét kioltani? És az apostolok? Hányszor szidalmazták Pált, hányszor kergették ki a zsinagógákból, hányszor vesszőzték, hányszor kövezték meg? Kik azok, akik ELLENE FORDULTAK? Szabad ráébrednünk: Ő az EBEKNEK ADOTT, és DISZNÓK ELÉ VETETT! Hogy van hát? Ki tehet vallomást, ki ítélhet, ki oldozhat másokat? A legkülönb, legszentebb ember szava se tehet szabaddá. Csak az igaz bűnbánatra felelő Isten!

PILINSZKY JÁNOS

PEDIG

 

A bűnben, közelebbről a pokolban

mi az a csönd, megnyugtató elem,

kiült karosszék, mitől az arany

ciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene hogy jussak

a szabadba, a szabadságba.

A mi igazgyöngyünk az a l á z a t. Hasonlóképp születik bennünk, mint kagylóban a gyöngy. Mikor lelkünk sebződik másokért megindultan, s fáj, ami fáj, miközben eltolnánk, kivetnénk magunkból, ha bírnánk. Pedig ezzel birkózva, eközben nyerhetjük Istentől azt, amit ez által nekünk, s másoknak adni, ajándékozni akar. Nem mindegy, hogy zavaró személyem ellen, vagy küldött voltom miatt fordulnak ellenem! Aki Istennek enged, így, vagy úgy, megáldatik

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.