Gyerekkoromban

Gyerekkoromban

Gyerekkoromban ha nagyritkán ugyan de mégis meglátogattuk atyai nagyszüleimet Esztergomban, – akiket Mama és Tata néven szólítottunk – a felnőttek beszélgetése mindig, inkább előbb mint utóbb, de biztosan elkanyarodott a felmenők nemesi származására, mi több, az ezzel járó kutyabőrre. A nemesi ősökre, akik valahonnan a Dunántúl egyik falujában éltek, és abban a faluban mindenki nemes volt. Áhítattal hallgattam a lehetőséget arról, hogy nemesi származásunk létező, akár vissza is állítható fogalom, mi több: tény.

Mennyire fantasztikus gondolat! (Nem szabad elfelejteni, hogy ez a történet a szocialista tábor un. “Legvidámabb barakkjában” – Magyarországon játszódott le. És ebben az országban is, mint a keleti blokk országai közül mindben, a kommunisták elpusztítottak mindent, ami az ántivilággal kapcsolatos volt. Szó szerint értendő ez: kiirtották a gondolatot, a kultúrát, az épületeket, az emlékezést az embereket – mindent, és mindenkit, aki, vagy ami erre emlékeztethetett.

Aki pedig életben maradt, az félelmében nem beszélt, hanem mindenről hallgatott, a családja előtt is, mint a sír, – vagyis szó szerint sírba vitte a titkot.

De ezek az esztergomi beszélgetések csak odáig jutottak, hogy a “kutyabőr” ami a nemességet igazolná, – elérhetetlen helyen Barcza Imre birtokában van, aki Bonyhádon gyógyszerész, és “harag” van köztünk és őközötte. Hogy milyen harag azt a mai napig sem tudtam meg, pedig jó lenne tudni róla, mert néhány évvel ezelőtt közben Barcza Margittal meglátogattam, és jól elbeszélgettünk családi dolgokról is. Nem éreztem haragot, és semmi nem derült ki.

Anyai nagyszüleim közül, akik Zugligetben laktak, (Papa, Mama) csak a Papát ismertem. Boldog hosszú több napos, matracon alvó Karácsonyokat töltöttem ott. Nagynéném Reisz Hermina korán megözvegyült és élete, a férje halála után többnyire azzal telt hogy “beszélgetni” jártak hozzá ismerősök, barátok, rokonok. Emellett mindig magához vett, és ápolt valakit, beteg, idős rokont, barátot, akit azután a sírig őrzött, szeretett. Ezért őt is szerették, gyakran látogatták. Kisgyerekként Zugligetben mindig volt valaki, vagy valakik, aki nekem idegen volt.

Ahogy később megtudtam, Zugliget bizonyos körökben fogalommá lett – évtizedek után is találkoztam olyan emberekkel, akik úgy meséltek róla nekem dicshimnuszokat, a hegyen lakó Hermin néniről, mintha én nem is ismertem volna. A Keresztanyámat…!

Ezt a helyzetet erősíthette azért az is, hogy többek között Eszti nénit is ő vette magához és ápolta, majd temette. Ezért azután a Kör-ből odajártak a Lejtő út megszűnése után a csoport tagjai.

Felmenők atyai ága

Atyai felmenőink legősibb kézbe vehető dokumentuma Barcza Kelemen – aki Őraljaboldogfalván született – anyakönyvének hitelességét igazoló papi nyilatkozat. Gyakori volt ez az irattípus az 1938-1943 közötti években.

Az első, de különösen a második zsidótörvény idején minden állami alkalmazottnak igazolnia kellett származását. E rémálom miatt az egész Nagy-Magyarország őrült levelezgetésben volt, keresztül-kasul próbálták igazolni, hogy nincsen zsidó felmenő a családban. Ha volt valakinek, azt rögtön menesztették és kirúgták az ország összes hivatalából. Mindezt három generáción keresztül kellett igazolni.

Családunk szerencséje ebben a szerencsétlenségben, hogy a Bonyhádon lakó Barcza Imre, gyógyszerészként – a patikája hivatali engedélyének megszerzésére – végigjárta ezt a procedúrát. Kétszer is. Körbe levelezte az akkori Magyarországot, hogy igazolja harmadíziglen: ő bizony nem született zsidó, hanem „echte katólikus” és a nagyszülők vére nem “fertőzött”.

Beszerezte a Veszprém megyei Mihályháza papjától (…) a nagypapa Bartza Mihály és a nagymama Bandits Örzse vélhető valós iratait. A paptól kapott levél igazolta egyben mihályházi Bartza Mihály nemesi származását is (…).

Beszerezte továbbá a Hunyad megyei Hátszeg papjától (…) az apa, Barcza Kelemen és felesége Bisztrai Berta, valamint a saját őraljaboldogfalvi születési anyakönyvi kivonatának hiteles (…) másolatait.

Ezeknek a dokumentumoknak másolatai Barcza Margit birtokában is megvoltak, amiket azután a kutatás megkezdésére átadott nekem.

Így kezdődött…

Első dolgom volt levelet írni az akkori (2013) mihályházi papnak Pátkai Gyulának aki igen készséges volt, megküldött néhány – jószerivel olvashatatlan – lefotózott listát a falu anyakönyvében szereplő Barczákról. Valószínű nagy gyakorlata lehetett ebben, mert a szomszéd falvakban, Csöglén, de különösen Nagyalásonyban a híres-hírhedt Barczák mérhetetlen lelőhelyét találni.

De, mint később kiderült, Csöglyén és Nagyalásonyban az evangélikus Barczák laktak, minket pedig a reformátusok érdekelnek, akiknek viszont Mihályháza volt a faluja.

Ezen a vidéken jószerivel csak kisnemesi falvak voltak, ahol, úgynevezett kuriális nemesek éltek.

Mentesek voltak az adó alól, házzal, és a ház körüli kis birtokkal rendelkeztek. Feladatuk az ország gyepű (határ) védelme volt, ennek fejében kapták a nemességet és az adómentességet.

Nemes mihályházi Bartza Mihály születési événél érdemes elidőzni keveset. Barcza Margit levelezésben állt az egyik Barcza kutatóval Aczél Balázzsal, aki eképpen nyilatkozott vélhető ősünkről:

Aczél Balázs levele Barcza Margitnak:

Utánanéztem a dolgoknak és a következőket tudom mondani:

– 1933-ban a mihályházi lelkész egy Barcza Mihály születési adatait kereste és talált is egyet, de nem az Önök ősét. B. István és Bándics Erzsébet fia 1783 júl. 14-én 8 hónaposan meghalt.

– az Önök Barcza Mihály őse 1774 jan. 26-án született Mihályházán. Szülei Barcza Pál (gyülekezeti kurátor) és Katona Anna. Ezt nem csak az anyakönyvek alapján állítom, hanem a levéltárban őrzött nemesi összeírásokat is átnézve Mihályházán a következő bejegyzéseket találhatjuk:

1818: néhai Barcza Pál fiának néhai Barcza Mihálynak fiai Sándor és Mihály

1824: Mihály fia Mihály 21 éves vándorló szabó

1843: Barcza Mihály fia Mihály Vajdahunyadon

  1. Barcza Mihály fia Mihály szabómester Vajdahunyadon, Erdélyben

– Barcza Pál házasságánál az van beírva, hogy Csögléről származik. Csögle a református Barczák fészke, míg Nagyalásony az evangélikus ágé. Barcza Pál valamikor 1761 és 1764 között költözhetett Mihályházára, felesége falujába.

– Bár Barcza Pál közvetlen őseit még nem sikerült Csöglén beazonosítanom (több Barcza Pál is született ott abban az időben), annyi bizonyos, hogy a Barczák az 1400-as évek óta (a vezetéknév megjelenése óta) lakták Csöglét.

Fel volt adva a lecke. Így tehát adott egy dokumentum, (ami vagy igaz, vagy nem, és adott egy nyilatkozat, ami szintén vagy igaz vagy nem.

Feldolgoztam a mihályházi anyakönyvből az ezidőben született mihályházi Bartza Mihályokat. Három azonos nevű kb azonos időben született Mihály jöhetett szóba. Mindhárom Bartza. Legvalószínűbbnek az 1803-ban született Mihály látszott. De ez nem volt bizonyított. Így tehát nem jutottam előbbre. Egyetlen lehetőségem maradt, Erdélyben kellett tovább folytatnom a kutatást. Elutaztam hát Erdélybe.

A helyszínen kiderült, hogy az Ôraljaboldogfalvi anyakönyv eltűnt vagy megsemmisült.

Kutattam Hátszegen, Petrozsényben, de végül Déván a levéltárban sikerült megszerezni a bizonyítékot.

Megtaláltam Bartza Mihály és Bonyhai Anna esküvői dokumentumait.

Az erdélyi esküvő az anyakönyvi bejegyzés szerint NalatzVadon történt 1838-ban, és ekkor Mihály 35 éves tehát a születési éve kétséget kizáróan 1803.

Így igazolt a valós születési éve.

Így kiderült tehát, hogy a mihályházi pap (Horváth Lajos) levele szerinti Mihály, amit Barcza Imrének megküldött nem az igazi Bartza Mihály, akit ő a felmenőnek gondol, és igazoltan megnevez, – ezt a Mihályt (1782-) tévesen állítja felmenőnknek.

Miért állítom ezt?

  • Mert ez a Barcza Mihály (…) ben elhunyt így nem mehetett Erdélybe. A lemenő ág így megszakadt volna.
  • Mert a házassági anyakönyvi kivonatból egyértelműen megállapítható Mihályunk születési éve.
  • A Margittól kapott keresztlevél hiteles, csakhogy az nem a mi vándor szabólegényünk

Bartza Mihály-Bonyhai Anna

A mi Bartza Mihályunk (1803-) Mihályházán született, apja vagyon nélküli kuriális nemes, id. Bartza Mihály, Anyja

Mihály ifjú gyerekkorában 1809-ben (9 éves volt ekkor) pontosan ezen a környéken zajlott le a híres pápai csata Napóleon ellen. A legutolsó nemesi bandériumok valóságos véres, kegyetlen csatája. Ez volt az első és utolsó ilyen nemesi felkelés, ez is a magyarok vesztésével végződött. A harcban gyakorlatlan nemesi bandériumok nekimentek Napóleon gyakorlott harcban edzett katonáinak. „Életünket és vérünket” kiáltották Mária Terézia kérésére

A fiatal uralkodónő a drámai hatás kedvéért a gyermek II. Józseffel a karján jelent meg a diétán, és a fellelkesült rendek Életünket és vérünket a királynőért! felkiáltással biztosították támogatásukról az örökösödési háborúban. Mária Terézia cserébe visszacsatolta a Partiumot és a Délvidéket, és biztosította a nemesi föld adómentességét.

A Cultura Magazin cikke csak engedéllyel másolható.

A Mihályháza körüli harcok (amiről az akkori pap is megemlékezik a falu anyakönyvében), (…) súlyos velejárója az a feketehimlőjárvány amiben a gyermek Mihály apja is meghal, az idősb szintén Bartza Mihály (1774-1809).

Napóleon Dunántúli hadjáratának egyenes következménye a pusztító halál és éhínség. Felcseperedő Mihályunk kitanulja a szabómesterséget (feltehetően Pápán) és világgá megy. Útnak indul vándor szabóként Erdély felé. Ezt a házassági anyakönyvi kivonatából tudjuk, ahol is (tévesen) pápai születésű “szabó legény mesterként”-ként szerepel. Azt nem tudjuk, hogy egyenesen Erdélybe szándékozott menni, vagy menet közben keveredett a Hátszegi medencébe a Retyezátnak erre a gyönyörű vidékére.

Azt viszont tudjuk, hogy abban az időben az 1800-as évek közepén élte fénykorát a csodálatos “Kastélyok völgye” – úgyhogy azért mégsem lehetett teljesen véletlen Mihály ottani felbukkanása.

Nem is akármikor és nem akárhol találunk rá ott először: 35 éves korában épp esküvőjét tartja gróf Kendeffy Farkas Nalátz-Vádi kastélyának udvarában Bonyhai Anna ifjú hajadonnal. A tanúk is barátok: egy asztalos, (…) egy kortsmáros (…), es egy árendátor vagyis bérlő (…).

Így szól az anyakönyvi bejegyzés 1838 januárius 30-án erről az esküvőről szó szerint:

“Házassági páros életre öszve eskettettek N.Vádon (NalatzVád) Malomvizi Mgs. Kendeffy Farkas úr udvarában, háromszori ki hirdetés után pápai születésű Bartza Mihály szabó mester legény, Bonyhai Annával hajadon leánnyal – Minekutána T. Borza László Nalátzi arendator; Ladányi Ádám hátszegi kortsmaros; és Dobos Miklós Hátszegi asztalos mester ember; mint jelen volt tanúk előtt. Be non Evatione ki kérdeztek volna.”

És valószínűleg ott van az ünneplők között az a jóbarát is akinek esküvőjén néhány évvel később 1845-ben Mihály lesz az egyik tanú: egy másik vándor szabólegény Cseplák András – akivel valószínűleg együtt vándoroltak idáig és itt ért szerencsés véget vándorútjuk.

Az ő esküvői bejegyzésén szerepel Bartza Mihály mint tanú, feleségével, és szerepel kézjegye is. Érdekes mai szemmel látni az 1845-ös aláírást.

(…)

És itt kézzel fogható bizonyságot kapunk a nemességéről amint kézjegye alá kanyarintotta: nemes személy. Jelentős dolognak érezte ezt közölni az utókorral. Mert hát mindez a Hátszegi református anyakönyvben fennmaradt.

Arról semmilyen információnk nincs, hol telepedett le az esküvő után Bartcza Mihály (35) újdonsült feleségével Bonyhai Annával (25). Valószínűleg Boldogfalván, mert fiuk Kelemen már az Őraljaboldogfalva templomi anyakönyvben van bejegyezve. Elég későn született a kis Kelemen, mert Mihály 42 éves volt Anna pedig 33. Anna szülei nem érték meg unokájuk születését ekorra már elhunytak, Bonyhai Mihály az esküvőt követő évben 1839-ben, (…) anyja pedig rá két évre 1841-ben (…). Az ő halálának helyszíne Őraljaboldogfalva.

Barcza Kelemen-Boncza Berta (Berta az anyakönyv szerint néhol Ágnes néven is íródik!)

A házassági anyakönyvük szerint (…) keltek egybe. Milyen érdekes, hogy nagy korkülönbség van köztük 16 év. Talán ebből adódik későbbi válásuk is…

Id. Barcza Imre (…) Bonyhádi gyógyszerész önéletrajzából hitelesen kiderül (…), hogy szülei elváltak voltak már akkor, amikor ő a Máramarosszigeti középiskolába került (…). Anyagilag sem lehettek nagyon jól, mert az ifjú Imre kénytelen munkával megkeresni a tandíját.

Albitz János (1834-1882)

Leitner Anna (1838-1922)

Ferenc Xaverius Albitz (1859-1939) Diósd

Az a hiedelem járta a családban hogy Albitz Ferenc valamikor 80 éves kora környékén egyszercsak elment otthonról és soha többet nem tért haza. Valószínűleg valamilyen betegsége lehetett, ami miatt nem talált haza. Ezt ma már stroke-nak hívják.

Kutatásaim során Ferenc születési időpontjaival megegyezően találtam egy Albitz Józsefet akinek eltűnése miatt 1939-ben körözést adott ki három vármegye. Abban az időben az eltűnt személyeket körözéssel keresték.

A körözés szövege:

“Idősebb Albitz József 80 éves diósdi lakos szeptember hó 18 napján reggel eltávozott hazulról és azóta nyoma veszett. Eltávozásakor sötét szürke ruhát, fekete kalapot s fekete cugos cipőt viselt. Termete sovány nyúlánk sas orrú, orrán állandóan

nagy nyitott seb volt.

Nevezett körözését elrendelem és feltalálása esetén a váli járás főszolgabírája 5668 / 1939 számra értesítendő

Alispán”

Fentiekből három eset következik:

– vagy nem erről az emberről van szó vagy

– volt neki egy másik neve is pl. Ferenc Jozsef vagy pedig

– elírták a körözésben az adatokat

Kugyela József (1834-)

Fervagner Erzsébet (1836-1920)

Kugyelák Katalin (1861-1939) Diósd

Albitz Hermina (1882-1947) 1882 május 3-ám született Diósd meghalt Budapest

03 May 1882

Albitz Hermin lakik: Budapest I. Sashegy, 1259897 — Házassági tanúi: Bauknecht Tamás – lakik: Budapest III. Bokor u. 9. — Donner Sándor lakik: Budapest, V. Váczi u 10

Minden fényképen szigorú tekintettel néz a kamerába. Vajon ilyen természete is volt? Nem tudtam vele találkozni hiszen én halála után 5 évvel később születtem. Semmiféle történetre, családi adomára nem emlékszem, ami róla szólt volna. Talán az egyetlen, mintha otthon ravatalozták fel volna? De ebben is bizonytalan vagyok. Halála utáni hagyatéki eljárásról találtam közjegyzői okiratot, de valójában abban semmi nincs a szigorú tényeken kívül.

Apai Ükszüleim

Reisz Mátyás (1817-) Budakeszi

Frankhauser Anna (1820-) Budakeszi

Apai Dédszüleim

Reisz Márton (1848-) Budakeszi

Mayer Anna (1851-) Budakeszi

Szülei: Meier György, Meier Anna, r. k. Lakohely-Budakesz, Keresztszulok-Fritz Xav. Ferencz, Fritz Anna – Bacsák Ju… plebanos

Apai Nagyszüleim

Reisz János (1883-1974) Budakeszi/Budapest

Reisz János lakik: Budapest I. Istenhegyi u 9870

Albitz Hermin lakik: Budapest I. Sashegy, 1259897 —

Tanuk: Bauknecht Tamás – lakik: Budapest III. Bokor u. 9. —

Donner Sándor lakik: Budapest, V. Váczi u 10

Kőfaragó – a Parlament és a Milleneumi Emlékmű (Hősök tere) építésén dolgozott. Budakeszíröl jártak gyalog a munkahelyre. Kocsmáztak útközben. Nyugdíjasként gondnok volt a Leipziger Vilmos Szesz- és Cukorgyára Rt.-nél, ott pénzbeszedő is volt.

Ükök

Reisz Mátyás (1817-) Budakeszi

Frankhauser Anna (1820-) Budakeszi

Dédszüleim

Reisz Márton (1848-) Budakeszi

Mayer Anna (1851-) Budakeszi

Nagyszüleim

Reisz János 1883-) Budakeszi

Albitz Hermina (1882-) Diósd

Barcza Mihály Őraljaboldogfalva – Nagykáta

Betelepülők helység szerint:

Budakeszi: Reisz/Reiss, Kugyelák/Kudelak, Hedl, Heyberger, Maurer, Neubrand, Pruckner, Starz/Storz, Wiemer, Walter

Diósd: Albitz/Alvitz, Mayer/Maier, Albicker/Albecker, Maurer, Mihálek

Emerkingen: Damm, Geiger, Hauler, Heim, Henn, Heyberger, Hocheisen, Neubrand

Endermettingen: Albicker, Lüber, Mayer, Vogelbacher

Oberwachingen: Munding, Sautter, Traub

Zsámbék: Heinemann, Rieger, Schmidt, Türner, Willich

Név szerint:

Barcza/Bartza: Mihályháza, Csögle, Őraljaboldogfalva, Petrozsény

Blága: Petrozsény,

Reisz: Budakeszi,

Albitz/Alvitz: Diósd,

Untermettingen, Obermettingen, Endermettingen, mely a következő településekkel azonos: Hofwies, Löhningen/Löhlingen, Muhren, Rassbach, Scheuren,

Veszprém megyei források

Veszprém megyei források

  • Bél Mátyás: Veszprém megye leírása. Veszprém 1989. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 6.
  • Ila Bálint – Kovacsics József: Veszprém megye helytörténeti lexikona. Budapest, 1964
  • Lichtneckert András: Veszprém megye községeinek urbáriumai, úrbéri és telepítési szerződései. 1690–1836. Veszprém, 2009. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 21
  • Lichtneckert András: Veszprém vármegye községeinek feleletei az úrbéri kilenc kérdőpontra 1768–1782. Veszprém, 2007. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 19
  • Magyarország Régészeti Topográfiája 4. A pápai és zirci járás. Budapest, 1972
  • Ny. Nagy István: Pesty Frigyes kéziratos helynévtára. Történelmi Veszprém megye. Pápa, 2000
  • Takáts Endre: Veszprém vármegye összeírásai 1696, 1715, 1720. Veszprém, 2002. A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 17.
  • Egyházlátogatási jegyzőkönyv 1779-ben, amely a Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltárban (rövidítve: VÉL) kutatható Canonica Visitatio (VÉL A 8)
  • 1754. és 1762. évi úrbéri szerződése a Veszprém Megyei Levéltárban (rövidítve VeML) az Úrbéri iratok, urbáriumokállagban (IV. 1.g.) találhatók.
  • A Veszprémi Törvényszék úrbéri törvényszéki iratai (VeML VII. 1.b.)
  • A település kataszteri felmérésinek (1858, 1923, 1942) szöveges anyaga (Parzellen Protocoll) az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal Veszprém megyei anyagában (VeML VI. 103.b.), a hozzátartozó térképek a Magyar Országos Levéltár (MOL S.78–79.) és a Veszprém Megyei Levéltár térképgyűjteményében (VeML XV. 11.b.) elérhető.
  • A Veszprémi Törvényszék hitbizományi bírósági iratai (VeML VII. 1.e.) találhatók a Hitbizományi Uradalmára vonatkozó iratok 1872–1949
  • Telekkönyvi iratok a Veszprém Megyei Levéltárban a Pápai Törvényszék, 1875-től Járásbíróság telekkönyvi irataiban (VeML VII. 5. b) találhatók
Mihályháza, Csöglye

Mihályháza, Csöglye

Bél Mátyás: Veszprém megye leírása – A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 6. (Veszprém, 1989)

Mihálháza. Kuriális falu. Lakóinak eredete inkább nemes, mint szerencséjük. A Nádasdi nemzetségig viszik vissza ugyanis e r e d e t ü k e t, annak egyik ágából származtak sokan közülük. Egykor kis kúriája vagy majorja volt itt a maga nevén egyiknek-másiknak, amint ezt a helységnek és a h a t á r n a k csekély volta mutatja. Békáss, Vinár és Szalók falvak között ugyanis olyan szűk területen fekszik, hogy amazt kelet felől, a másik kettőt nyugat felől alig egy ágyúlövésnyi távolság választja el tőle. Hasonló távolságra van kelet felé T é m a puszta és d é l r e Petend. Észak felé pedig Vas megyétől igen közel választja el a Marczal patak, amelybe a Bitva kevéssel Mihálháza fölött folyik bele. Földje homokos és csak a rozsot termi meg, ha megtrágyázzák, de ennek vetésére is kevés módot ad nyugat felé. Északra rétecskék vannak, de kicsik és kevés szénát termők. Délről bizonyos bozótos látható, amely csak csekély faizási lehetőséget nyújt. A falu kevés és szerény házacskából áll, de ennyinek a lakói is nehezen tudják abból, mit a h a t á r ad, elviselni szegény sorsukat, ámbár oly nevezetes nemzetséggel dicsekednek. Egynek-kettőnek kivételével a többiek bizonynyal szegényebbek a parasztoknál. Csaknem felerészben evangélikusok, ugyanannyian reformátusok, akiknek templomocskájuk is van helyben; a többiek: evangélikusok és katolikusok (mert ilyen is van néhány köztük) a szomszédságba j á r n a k istentiszteletre. A török időkben nyomorúságos pusztaságra j u t o t t , különösen amikor a barbárok 1683-ban Bécs alól megfutamodtak; akkor a t a t á r o k d ú l t á k fel, s nem is települt be csak az ország nyugalmának helyreállta után.

Csöglye. Az előbbinek szomszédja. A Piriti, Biró, Búzás, Barcza, Gyarmathi, Ferenczi, Ambrus, Farkas, Péterffi, Dömjén, Gáncs, Veres, Antos, Érsek, Bende, Nagy és Szabó református vallású nemesek bírják, kiknek szabad vallásgyakorlatuk, lelkipásztoruk és a nyugati oldalra szépen épített templomuk van. Abban közösen tartják az istentiszteleteket a szomszéd adorjániakkal, egerallyiakkal és piritiekkel, mert azoknak nincs otthon lelkipásztoruk, hanem tanítómesterek segítik őket, de különben ahányszor az idő engedi, egyenként ide a csöglei istentiszteletrejönnek. Csöglye ugyanis mintegy feje a többi falunak, igen közel hozzájuk, egyenként ágyúlövésnyi távolság választja el tőlük, nem sokkal távolabbra vannak kelet és dél felé Dobron és Csősz. így itt is kisebb a határ, mint a településhez képest szükséges lenne, szintén szoros határvonalak veszik körül. A talaj minősége minden oldalról porhanyós, de kavicsos is és homokos. A kaszáló szűk, az erdő a legszükségesebb használatra való. A falu annyi családban gazdag és bővelkedő, és ámbár szorongatja a helység szűk volta, mégis minden gonddal, buzgalommal és iparkodással törekszik megtartani elnyert nemességének becsületét és hírét. Minden háborúban voltak köztük bátor és harcos, a királynak és az országnak hasznára váló férfiak. És mivel az idők mostohasága folytán falujuk gyakrabban elpusztult, s az egész vidék elnéptelenedett, maguk a csöglyeiek is megfutamítva, a királyok igen régi okleveleit elveszítették. VI. Károlytól akkora kegyelmet nyertek, hogy ő (amint a szöveg mondja) tekintetbe véve hűségüket és hűséges szolgálataiknak érdemeit, amelyeket ők először az említett Magyarország Szent Koronájának és egykor a szent római császároknak és Magyarország királyainak a helyek és idők változatosságához képest és az alkalmak szükségéhez mérten hűségesen és állhatatosan felmutattak és teljesítettek, nekik az
említett kuriális falut, Csöglyét, amelynek tudniillik,- hogy elődeik emberemlékezet óta valóságos és békés használatában, uralmában és folyamatos bírásában voltak, az egész Veszprém vármegye tanúbizonysága alapján igazolták, az egész és teljes nemesi birtokukhoz, Csöglyéhez fűződő egész királyi jogot valamennyi bármilyen néven nevezendő hasznukkal és tartozékaikkal új adomány címén nekik adta és juttatta igaz határjeleik és régi határaik között az 1722. év szeptember 27-én. Azonkívül tulajdonukban van részben Corvin Mátyásnak töredékben maradt 1464-ben, részben a tisztelendő veszprémi káptalan püspökének, Bertalannak 1227-ben és a csornai konventnek 1470-ben kiállított oklevele, amelyek nemcsak az ő valódi birtokjogukat és nemességüket bizonyítják, hanem azt is világosan nyilvánvalóvá teszik, hogy a Csöglyeiek az ő jeles főembereiktől: az ugyanarról a Csöglyéről nevezett Bendétől, Barczától és Pethétől származtak.

Bél Mátyás: Veszprém megye leírása

Veszprémmegye – Eötvös Károlytól

Veszprémmegye – Eötvös Károlytól

Voltak nagy terjedelmű nemesi falvak, a minők a Közép-Bakonyban Szentgál, Szentkirály-Szabadja, Vámos, Leányfalu, Öcs és Mentshely; Pápa vidékén: Tapolczafő, Adáz-Tevely, Homok-Bödöge, Acsád, Görzsöny, Mihályháza, Nemes-Szalók stb., melyekben az összes lakosság nemes volt. Ide tartoznak Somlyó környékén még Adorjánháza, Nagy-Alásony, Bódé, Halimba, Gergelyi, Csögle, Kis- és Nagy-Pirit, Puszta-Miske, Bor-Szörcsök, Karakó-Szörcsök és Kisjenő. Voltak falvak, melyekben a nemesek a jobbágysággal együtt vegyesen laktak; a minő Szilas-Balhás, Mező-Szent-György, Balatonfő-Kajár és Csajág a Mező-földön, Noszlop, Miske, Ajka stb. Pápa és Devecser vidékén. A nemesség kizárólag, a volt jobbágyság legnagyobb részt magyar, csakis a hegyesebb és erdősebb bakonyi részeken van német és tót ajkú paraszt lakosság, ezt is csak a múlt században telepítették ide, még pedig kizárólag némely főrendűek és főpapok.

 

Kuriális nemesek

Kuriális nemesek

Kuriális község

A kuriális község formálisan teljes körű autonómiát élvezett: önkormányzatát maga választotta, földesúrtól nem függött – a nemesek együttesen gyakorolták a földesúri jogokat, tulajdonuk (telkeik) arányában részesültek a közös jövedelmekből. Az önkormányzat élhetett statútumalkotási jogával. Jogilag a polgári és nagyobb büntetőügyekben is bíráskodhatott a tanács, a gyakorlatban azonban azokat az ügyeket, amelyekben nagyobb summáról volt szó, inkább a szolgabíró ítélőszéke elé vagy egyenesen a vármegyei törvényszékre vitték.

A közjövedelem nagyobb részét a földtulajdonhoz kötött földesúri haszonvételek (kocsmáltatás, mészárszéktartás, erdő- és vízhasználati jogok) tették ki, de a közkasszát gyarapították a bírságpénzek, a hivatalos eljárás díjai, az idegenek betelepedési engedélyének kiadásakor beszedett jelentékeny összegek. A fennmaradt bírói számadáskönyvek tanúsága szerint a változó nagyságú évi tiszta jövedelem alig-alig volt elegendő a személyi és “dologi” kiadások fedezésére, mivel az önigazgatás kialakult rendje inkább pazarlásra ösztönözte az elöljáróságot.

A nemesi község szervezetét, működési rendjét részben a jogszokás, részben a közgyűlés (esetleg népgyűlés) által elfogadott községi statútumok, más néven törvények, rendszabások szabályozták. Ezek azonban csak a jogszabályi keretet adták, az egyes tisztségviselők kötelességeit, “munkaköri leírását” az esküformulák körvonalazták, a teendőket azonban tételesen nem rögzítették.

Forrás: Rubicon

Szerző: Hudi József

 

Kuriális nemes

Kuriális nemes: kisnemes, akinek csak teleknyi földje van, mely adómentes nemesi föld, s azt családjával együtt ő művelte. – A családi földaprózódás miatt a 14-15. sz: folyamatosan növekedett az egykori →várjobbágyokból származó, egytelkes nemesek (nobiles unii sessioni) száma és nemességen belüli aránya, az egytelkesekből kuriális falvak alakultak. Ez a nemesi réteg már 1526 e. kb. 100 ezer főt számlált, 1720-i összeírásban 1200 ~i település található. 88

M. tört. fogalomgyűjt. Eger, 1980:534.

Forrás: Magyar Katolikus Lexikon

Kutyabőrős nemes

Kutyabőrős nemes

A Barczák címere

A papír európai megjelenése, azaz a 11. század előtt főként kikészített állatbőrökre, azaz pergamenre írtak. A papír széleskörű térhódítása után már csak speciális célokra, például kiváltságleveleket írtak pergamenre. Bár a valóságban a lehető legritkább esetben használták e célra a kutyák bőrét, a nemesi okleveleket és címert adományozó kiváltságleveleket a mai napig kutyabőrnek nevezzük.

Honnan ered az elnevezés? Feltehetőleg arról van szó, hogy a legszebb, legegyenletesebb kikészített bőr valóban a kutya bőréből készíthető. Ám ezt az értékes anyagot inkább hangszerek készítésére használták fel: dobbőrnek vagy dudatömlőnek alkalmazták. Az okleveleket kecske, borjú vagy birka bőréből készített lapokra írták.

kutyabőrös nemes kissé pejoratív kifejezés. Ugyanis az újkorban tömegével adományoztak címert olyan családoknak, akiknek nem volt birtokuk. Így a birtok nélküli nemes szinonimájává vált a kutyabőrős nemes terminus.