BUDAKESZI – 2. Betelepítése svábokkal

 Telepítés

Több mint ezer éve élnek németek a Kárpát-medencében, azonban a történeti sorsfordulók után – például a török kiűzése – egy egészen új szakasz kezdődött életükben. Munkaerőre volt szükség, s ezért a szervezett telepítést az 1722-23 évi magyarországi országgyűlés is határozatban sürgette. A 18. században azután három szakaszban telepítették őket Magyarországra.

Az első szakasz (1689–1740) főként III. Károly király idején. Elsősorban a földesúri magánbetelepítések időszaka ez. A Dunántúl megyéinek (Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém, Komárom, Győr), az Alföld (Szabolcs, Békés) és az Északi-középhegység peremvidékei (Hont, Heves, Zemplén) betelepítése, de szórványosan már a Bácskába és a Bánságba is. Ekkor keletkezett – a szó eredeti értelmében is – sváb településtömb Szatmár megyében.

A második szakasz Mária Terézia(1740-1780) uralkodása idején. A földesúri betelepítés helyett egyre inkább a kamarai telepítés időszaka. A telepeseknek biztosított kedvezmények (építkezési segély, több évi adómentesség) terén túltesz a magánbirtokosokon is. Mária Terézia a betelepítés meggyorsítására 1762-ben rendeletet adott ki, ami a hétéves háború után újabb tömegeket indított el, főként Elzász-Lotaringia területén, Badenben, Luxemburgban és a pfalzi tartományban. Az ún. teréziánus telepesek már szinte kizárólagosan a déli határvidéken állapodtak meg.

A harmadik szakaszt II. József 1782. évi pátense vezette be. Ennek nyomán főleg Pfalzból, a Saar-vidékről, Frankfurt és Mainz körzetéből, Hessenből és Württembergből jöttek telepesek, zömmel ismét csak a déli kamarabirtokokra, kisebb számban máshová is, így Pest, Esztergom, Vas, Tolna, Somogy megyébe.

Buda török uralom alól való 1686. évi felszabadítása után XI. Ince pápa felszabadító seregéből olasz, francia, svéd, horvát telepesek kerültek Alkeszire. Ezt bizonyítják az anyakönyvekben bejegyzett De Ponte, Natto, Pinelli olasz származásra utaló névbejegyzések. 1659-ben I. Lipót Keszit gróf Zichy Istvánnak adományozta. Gróf Zichy Péter, László nevű testvérével vagyonmegosztás után bérbe adta az új budakeszi telepeseknek Budaörsöt.

1659-től Budakeszi birtokosa gróf Zichy István volt, akinek fia, Péter hívta a településre az első német telepeseket Bajorországból, a Rajna-vidékről, Ausztriából, Cseh-Morvaországból. A telepesek különböző kedvezményeket kaptak. A telepítés nem egyszerre, hanem fokozatosan történt.

 

1701-ben gróf Zichy Péternek (1671-1726) jutott Keszi helysége, akinek első felesége Drugette Klára, második felesége Bercsényi Zsuzsanna volt.

 

A telepesek kilencedet fizettek, de Budakeszi lakói 1698-ban már mint újra települők 3 évi adómentességben részesültek. A Zichy család az új szőlő telepítésénél 5 évi adómentességet adott. 1715-ben 19, ám 1720-ban már 55 telepes gazdát írtak össze.1720. március 19-én Pozsonyból írt levelet Hergécz János gróf Zichy Péternek, hogy a birtokjog igazolásával baj van Keszi és Csitri településen is. A Zichy család birtokjogát nehezen lehetett igazolni. A gróf összeköttetései révén kísérelte meg birtokjogát az udvari kamaránál biztosítani, ugyanis a Neoaquastica comissió értelmében igazolni kell a török uralom alatt gazdátlanná vált birtokhoz való jogát, mely szinte lehetetlen volt, mivel az oklevelek a 150 évig tartó török hódoltság alatt elpusztultak. A törvényes alapot a középkori jog biztosította.

 

1740-ben a birtokos, gróf Zichy Miklós (1710-1758) lett. Felvilágosodott, művelt ember volt. Halála után felesége, Berényi Erzsébet kezeli a birtokot.

 

Pestis

Budakeszin 1739-ben 536 ember esett áldozatul (94 férfi, 109 nő, 333 gyermek) a pestisjárványnak. A budakeszi plébános is elhalt pestisben 1739-ben, ezért a plébániai kimutatás 1739 augusztusában lezárult.

 

megcsappant lakosságnak az uraság által kiszabott munkát ugyanúgy el kellett végeznie, mint eddig. Érthető, ha sokallták, hogy más falvakban is kell dolgozniok, mikor saját falujukban minden tönkremegy. A földesúr engedetlenségnek és lázadásnak minősíti mulasztásaikat és 1740. október 15-én gróf Zichy Miklós levelet ír a községnek.

 

“A legmélyebb méltatlankodással kellett tudomásul vennem, hogy a budakesziek szokott és köteles szolgáltatásaikat teljesíteni vonakodnak, valamint, hogy a föléjük rendelt tisztnek, az ispánnak rendelkezését követni nem akarják, s még kevésbé akarnak neki engedelmeskedni. Ez arra késztet, hogy szigorúan meghagyjam, hogy minden egyes ember; ki környezetében netán lázadozott, engedetlenségével hagyjon fel, és az uradalom tisztje iránt az azelőtti engedelmességét, tiszteletét, valamint szorgalmát, igyekvését, másokhoz való békességét, összefogását és megértését ismét vegye elő, hogy ezáltal méltóságos édesanyám birtoka, mint más esztendőkben, az idén is kívánatos módon tovább fejlődjön, valamint maga a község ne nézzen a teljes pusztulás elé, sőt inkább fokozatosan fellendüljön. Amennyiben ez mégsem történne meg, a baj előidézői amellett, hogy egykor a Mindenható Isten elé kell számadásra előállniok, földi büntetést sem kerülhetik el, s noha a bitófa már eltűnt Budakeszi község határából, ugyanott egy másik is emelhető, amelyen aztán a baj okozói könnyűszerrel elvehetik bérüket, ha az uradalom és kiküldött ispánja ellen lázadoznának. De remélem, ez írásom Budakeszi községnél eléri azt, hogy a dolgokat nem engedi eddig fejlődni és ezt szívből kívánom is.”

 

Weckermann József bíró Budakesziről 1740. október 16-án a legtermészetesebb hangon válaszol a gróf fenyegetésére. Bátor nyugalma mutatja, hogy az igazság a község oldalán van. A falu bírájának okos és nyílt válasza megnyerte a földesúr jóindulatát.

 

A grófhoz címzett levele így szól: “Gróf méltóságodnak jelentem, hogy a község sohasem húzódozott a szántástól, amennyire az Budakeszire tartozott, csupán Budaörsön nem akarnak már szántani. Egy nap Budaörsön szántottunk, de sokaknak saját földje még szántatlan. Minden tönkremegy és a gazdák beszélik, ha nem tudnak vetni, jövőre nem lesz ennivalójuk. Így alázatosan kérjük, hogyha addig kitart a szép idő, hétfőn szánthassunk és vethessünk. Az 55 nap alatt már mindent bevetettünk volna, ha nem esett volna az eső. De mi nem rendelkezünk, mint az Isten, s nekünk sincs ínyünkre ez a sok eső, sőt nagy kárunkat jelenti. Ami a szüretelést jelenti, méltóságodnak jelentem, hogy a zsellérek mind szüreten vannak Budán. Nem fejthetek ki kényszert, s noha háromszor üzentem, egy sem jön ki Budáról. Azt mondják, nincs kenyerük és éhesen nem szüretelhetnek. Kérjük grófi Méltóságodat, ne nehezteljen ránk, amit a község megtehet, azt mindenkor teljesíteni akarja. Azonkívül kérjük, hogy írásunkon sem méltóztasson megakadni, mert nincs jegyzőnk.”

 

1765-ben Hrabovszky — a királyi kamara ügyeinek intézője — pert indított a Zichy család ellen “a Szent Korona javainak elidegeníthetetlensége” címén, amelyet megnyerve Budakeszi uradalom a Koronához került. 1765-ben a zsellérek száma 271 fő, nekik saját házuk nem volt, robotban dolgoztak, és a zsellérek utcájában, a mai Széchenyi utcában laktak. A római katolikus templommal szemben volt az intézői lakás, amely ma is áll. A tanácsháza helyén, Zichyék idején uradalmi épület és vendéglő volt. A Zichy család Budakeszit, Budaörsöt és Csik falucskát időnként bérbe adta, így 1710-ben Zenneg György Kristófnak. 1765-től Budakeszi kamarai birtok lett és igen jelentős kedvezményekben részesül, melynek következtében gyorsan felvirágzik. A múlt század (a 19. század) elején az utcák számozása nem a mai fogalmak szerint történt, nem létezett páros és páratlan oldal. Mivel az akkori elöljáróság a római katolikus templom alatt, a Vörös Hadsereg úti Almási vendéglő helyén volt, természetesen ez lett az 1-es számú épület. Így folytatódott a 2-es, 3-as, 4-es stb. számú ház, majd az utca túlsó oldalán körben folytatódtak a számozások. A XVIII. század végén a község főutcája északon, a mai Temető utcánál végződött.