Martin nagy lendülettel ront be az alacsony ajtón.
-Hol vagy asszony? Jó hírem van.
-Pssssszt! Légy csendesebb! – szól ki hozzá a szobából.
-Mi van veled?
-A Szepi nincs többé.
-Mit beszélsz?
-Ahogy mondom. Az Úr magához szólította.

A férfi mint egy zsák roskadt le a hokkedlire. Már a második József nevü kisfiúkat veszítik el. Az elsö sokat betegeskedett, számítani lehetett rá, hogy szegényke nem éri meg a serdülökort sem, de ennél a vasgyúró kisfiúnál semmi jel nem mutatott arra, hogy követni fogja. Talán ezért is adták újból neki a József nevet, biztak benne, hogy ö lesz az, ha felnö, aki majd átveszi apjától a gazdaságot. Ugyan itt volt még Barbara, a lányuk, de öt majd ki kell házasitani, nem számíthatnak rá.

-Valóban kedvetlennek láttam Szepit már napok óta. De nem gyanakodtam. Mi lehetett a baj? – kérdezi Barbarát.
-Valami furcsa nevet mondott a pap, talán diftéria. Én nem tudom, de ö már látott ilyet. Szegény Józsink megpróbált valamit mondani, de látszott, hogy már félrebeszél. Utolsó óráiban sokat szenvedett, levegöért kapkodott. Tettem rá borogatást, fölültettem, kivittem a levegöre, visszahoztam, teát készítettem neki. Kérdeztem szomjas vagy? Bólintott. Belekortyolt, de már nem akarta meginni, vagy nem tudta. Olyan furcsán néz ki, mintha nem is ö lenne. Nézd! Nagyra nyitott szájából hegyesen áll ki a kis nyelve.

Mariazell, bazilika
forrás: steiermark.com
Foto: Kuss

-Most mi lesz? – kérdezte Martin.
-Készítsd elö a kinti asztalt, hogy rátehessük, az lesz a ravatala. Gyertyát majd én kerítek. És próbálj meg szerezni vagy készíteni koporsót a méretére, fesd le fehérre és beszéld meg a pappal valamint a sírásóval, hogy mikor vihetjük ki szegénykét a temetöbe.
-Persze mindent megcsinálok, de borzasztó nehéz a szívem.
-Gondolhatod, hogy nekem is. Úgy érzem, hogy elhagyott bennünket az Isten.
-Azt te is tudod, hogy nem igy van. Csak próbára tesz bennünket. Még fiatalok vagyunk. Lehetnek további gyerekeink.
-Ezt most hagyjuk! Törödj a dolgokkal! Ha tudod vidd magaddal a lányunkat. Ne legyen állandóan halott öccse közelében.
-Rendben. Máris megyek. Na gyere kis Wawi! – hivta magához a szipogó kislányt.

Már jó idö eltelt a temetés óta, de Barbara még mindig mintha alvajáró lenne. Nem tudott nagyobb csapást elképzelni, mint amikor a saját gyermekét veszíti el valaki. És övele már másodszor fordult elö. Megingatta hitében, de csinálnia kell mindent úgy, mint eddig. Nincs más lehetösége. Világosan látja, hogy az egyház és a emberek világa szorosan összefonódott és nem fordíthat hátat a helyi szokásoknak. Bár már semmi kedve sincs, mégis részt kell vennie a szertartásokon, különben kiközösítik.

Jövöre Mariazellbe zarándokutat tervez a falu. Azt se tudja, hogy hol van az. Öket is hívták. Még nem határozott, hogy menjen-e vagy sem. Ha nem megy az a baj, ha megy meg az. Ez utóbbi azért, mert már többször megtapasztalta az ilyen utakat a közeli hegyen lévö szent helyre. Ott ö is együtt mormolja a többiekkel az imákat, ujjaival számolja a zsinórra füzött kis fagolyókat, vagyis nemcsak a szemeit, de a rózsafüzért is szorgalmasan forgatja. De már csak gépiesen, nehogy valaki rájöjjön a turpisságára és rákérdezzen mik dúlnak a lelkében. Viszont – ha nem lesz megint áldott állapotban –

Gastl pásztor a csordájával, 1930
forrás: Heimatbuch Budakeszi/Wudigeß

talán mégis elmenne erre az állítólag nagyon hosszú útra, mert addigra már négy éves lesz a lányuk és öt is magukkal vihetnék. Nem a távoli ködbe veszö templom és a benne rejlö csodatevöként számon tartott Szüz Mária kép vonzotta, amit réges-rég valamelyik nagy magyar király építtetett és adományozott, ahogy mesélik azok, akik már jártak ott, hanem az, hogy kikerülhet ebböl a mindennapi taposómalomból, amitöl megörül. És ha tényleg csodatevö az a kép, akkor majd megkéri, hogy ha valóban lesznek további gyerekeik, azokat ne kelljen eltemetnie.

Igen. Szinte alig alszik, hol a gyerekek miatt, hol a földmunkák miatt, hol az állatok miatt. Vannak kecskéik, baromfiaik, kacsáik és ludaik, amelyek tollait fel lehet használni majd például dunyha megtöltéséhez, ha majd a kis Barbara kirepül a házból és stafirungot kell neki biztosítani. Szóval sok a tennivaló. Vannak ezen kivül tehénkéik és a disznaik. Igaz ez utóbbiakkal nincs sok gond, ki lehet ereszteni öket amikor reggel a pásztor érkezik. Nem kell az idöt figyelni, de nem is lehet elfelejteni, mert a Kuhnojda (Kuhhüter) nagyokat csattogtat messziröl hallható ostorával. A Sauhojde (Schweinehirt) is jelzi közeledtét, idönként belefúj öblös hangot adó ökorszarv kürtjébe. Legtöbbször lemegy a csorda a Dreibründelbrunnenhez, az itatóhoz és környékére. Este meg csak nyitva kell hagyni a kaput és az ólajtót, maguktól bejönnek az állatok az udvarba.

Eleinte nem volt szinte semmijük, de aztán az évek múlásával és persze Martin szorgalmával, takarékosságával, vállalkozó szellemével szépen gyarapodtak, de ez nemcsak örömmel járt, hanem szinte éjjel-nappali kemény munkával. A fözés is óriási terhet rótt rá. Martinnak minden reggel elemózsiát készít és tesz a lenvászon szatyrába. Legtöbbször szalonnát, Dörrfleischt, vagyis tartós nyers húst, amiböl elözöleg kivonta a nedvességet, kolbászt és persze jó bort hozzá. Jause-re, uzsonnára is csomagol neki. Ha közelben dolgozik, akkor visz neki meleg ételt a földre. De ez ritkán fordult elö, mert az egyre több telkük szerte szét terült el a faluban. Martin sokat birt, de már ö sem tudta ezeket mind maga megmüvelni ezért idönként napszámosokat is fogadott.

régmúltban használt eszközök
fotó: Albrecht Klári

-Miért kell neked annyi minden? Itt a házvégében lévö hosszú nadrágszíj telek is elegendö lenne, hogy eltartson bennünket. Látod már megint csak hárman vagyunk. Amelett a Hühnerhuton, Berghuton és ki tudja még hol vannak koncesszióid a szölödülöknél.
-Azok a kedvenceim. Jövöre, de legkésöbb azután már termöre is fordulnak a tökék. Már kinéztem magamanak az Ochsenzunge terület nagyon szép részét is.
-Még csak az kéne! – berzenkedett Barbara
-Nyugodj meg Schatz! Az odébb van, nem kell mindjárt mindent készpénznek venned!
-De ezen felül megmaradtál még urbarialistának is, azaz az erdörészedet is megtartottad, amit a kollonisták elsö csoportja tagjaként szereztél.

Budakeszi dülök német nevei
forrás: Heimatbuch Budakeszi

-Hát persze. További Holznummereket nem adnak ki, vagyis nem bövítették a csoportot. Igy ez a kis társaság kiváltságos helyzetben van. A levágott faanyagok meg milyen jól jönnek télen és a jobbak meg mindenféle szerszámnyélnek is elkelnek. A kitermelt fa egy részét el is tudom adni. Söt hozzájárulok, hogy egy-egy nincstelen család az erdömben keletkezö tisztásokat saját magának megmüvelje. Ez rettenetesen sokat segít rajtuk.
-Azt elhiszem, de nem lenne jobb, ha egy kicsit kimélnéd magadat?
-Jó, jó, értem én, de az egyre nagyobb terméshozam is jól jön, gel? Van mit ennünk. Bövíthetjük a házunkat.
-De a végén belerokkansz és közben én is. Nézd meg milyen sokan belehaltak körülöttünk. Azok közül is, akikkel csaknem egyidöben jöttünk. A kettövel fölöttünk lakó Lisi-Basl (ejtsd Lizi-pázl=Erzsi néni A.Gy.) már két férjét temette és most a sok gyerekkel egyedül maradt. Nagyon nehéz sora van. A végén még koldusbotra jut.
-Igazad van, de mindig kell valami, például a szölömüveléshez szerszámok, pince építése a hegyoldalban, prés is kell oda, ha nem akarjuk mindig csak lábbal taposni a szölöt. A szüretnél a segítségnek enni, inni kell adni, a szállításhoz fuvarost kell fogadni. Az állatainknak is mindig kell mit harapniuk, az istállót is meg kell hosszabbítanunk. Ha nem csináljuk, akkor nekünk végünk.

-Valamit akartál mondani aznap, mikor szegény Józsikánk meghalt.
-Igen, de nem volt olyan fontos. Láttam, hogy milyen állapotban vagy, nem akartalak zavarni.
-Köszönöm, de most már elmondhatod.
-Képzeld! Összeirták a helyi gazdákat. Ott vagyok köztük. Olvasni nem tudom a könyvet, de gyönyörü. Az a cime, hogy Grundt Puch (Grundbuch). Azt mondják, hogy ez a fontos dokument fenn fog maradni évszázadokon keresztül is. El tudod képzelni, hogy milyen érzés lesz majd az unokánk-unokája-unokájának olvasni abban a messzi jövöben a mi, vagyis a családjának a nevét? Beleborzongok.

Grunt Puch (Grundbuch) 1729
forrás: Heimatbuch Budakeszi

-Nem is gondoltam ilyesmire. De tényleg! Ha az útódaink majd tudnak irni olvasni, akkor majd azt is megtalálhatják, hogy Oberstadionban házasodtunk össze, Mundeldingenben laktunk, ottmaradtak a szüleink, nagyszüleink, a temetöben a halottaink.
-Ezért is vagyok büszke, hogy a nevemet feltüntették több mint nyolcvan társammal együtt. Mi vagyunk elöl, mert mi önállóak vagyunk, osztatlan, azaz ganzes Bauernfeld-del rendelkezünk. A mi szavunkra odafigyelnek a faluban. A többiek, a Halbe- illetve Viertelbauerek vannak vagy hatvanan, nekik résztelkeik vannak, úgy hívják öket, hogy Kleinhäusler-ek. Olyanokat is annak nevezik, akik egyáltalán nem rendelkeznek földdel, de ott hozzáteszik, hogy “ohne Haus”.
-Martin! Én is nagyon büszke vagyok rád. Csak azt szeretném, ha vigyáznál magadra, itt van a kis Barbara, ne maradjon apa nélkül. Nem is beszélve rólam. Mit csinálnék én nélküled?
-És tudod még mi?
-Mi? Mesélj!
-A nevemet elökelöen nem Martinnak irták a könyvbe, hanem deák nyelven Marttien-nek.
-Hogy felvitte az Isten a dolgodat!
-Ah. Ez nem jelent sokat, csak érdekes. Ebben az országban sok mindent latinul irnak még. El vannak maradva.
-Én meg azt hallottam, hogy annyiféle népség él ebben az országban, hogy a deák nyelvet meg kell tartsák, különben nem értenék meg egymást.
-Hát ebben igazad lehet. Mert ha bemegyek Ofenbe nemcsak németül beszélökkel találkozom, hanem az itteni lakosokkal, magyarokkal is. Hát az még aztán egy nyelv! Azt sem tudom mire gondolhatnak, egy szó nem ismerös a halandzsájukból.
-Ne is mondd! Nekem is meg kellett itt tanulnom egy sor dolgot, amit állítólag azok a városiak mondanak. Például ha elrakok télire marmeládot, akkor azt mondják rá, hogy lekwar, vagy a Kartoffelt krumpeinnek hívják, vagy a lapos Eierkuchent palatsinkn-nek, vagy a Maist kukrutsnak. De mintha te is említettél volna ilyen szavakat, amikor végre valahára ideérkeztem hozzád.
-Azt hiszem, ha egyszer hazakeverednénk még saját anyánk sem értene meg minket.
-Hát ez az! Nincs visszaút, jobb, ha nem gondolunk rá. Egyszer otthagytunk mindent, tudtuk, hogy ez végleges döntés. Persze nem tehettünk mást, el kellett jönnünk, ott már nem tudtunk volna megélni. Igy jobb, ha nem emésztjük magunkat olyasmivel, amin nem tudunk változtatni.