4 – Wudigeß (Budakeszi) Anno 1725

-Idehallgass Martin! – ripakodik rá Barbara. – Otthon még minden szavadat értettem, itt meg olyanokat mondasz, amik nekem ismeretlenek. Honnan szedted ezeket?
-Eleinte nekem is furcsák voltak, de vannak olyan dolgok, amelyeket a többség igy nevez és idövel mindenki megszokja, érti és használja is. És ha lemegyünk nagy ritkán Ofenbe, ott is inkább ehhez hasonlóan beszélnek. Egy-két példát mondok neked.

tipikus telepes ház Budakeszin
forrás: Wudigeß, Heimatbuch

Kukruts = Mais
aowi = hinauf
fizuin = Bohne
foutsn = Ohrfeige
guat = gut
handig = bitter
haam = Heim, például I kee haam = ich gehe nach Hause
plepen = dummes Zeug reden
schei = schön
stanitzl = Tüte
tiskrien = plaudern

-És még sok hasonlót említhetnék, ha most eszembe jutna. De te is hamar bele fogsz jönni. Meglásd!
-Kiváncsi vagyok magamra – mondta Barbara.
-Hát igen. Eleinte mi is olykor-olykor csak kézzel-lábbal mutogatva értettük meg egymást, ha valami komplikáltabbat akartunk megbeszélni, hiszen nagyon sokfelöl jöttek a telepesek és mindenkinek más a tájnyelve. Például Svábföldröl, velük is van, de kevesebb megértési gondunk, mint a többiekkel, akik Württembergböl, Frankhonból, Bajorból, Hesszenböl, Elzászból, Ausztriából és a habsburg örökös tartományokból érkeztek, mint Böhmenböl, Morvaországból, hogy csak a fontosabbakat említsem. Ök is németül beszélnek, de hogyan?

-Ja, és még azt akarom elmesélni neked – mosolygott Martin Barbarára -, hogy jóval kevesebbe került a telek, a házhely és maga a ház építése is, mint amennyit az ágensek emlegettek. Otthon, mint tudod, 1000 Gulden lett volna, itt 200 körülire számítottam. Persze sokat magam is meg tudtam oldani, de kellett a segítség, különben soha nem lettem volna kész vele. Képzeld! Készítettem egy listát, hogy mi mennyibe került.

Gutach, Skanzen
fotó: Albrecht Klári

-Hogy tudtad feljegyezni, hiszen te sem jártál iskolába és nem tanultál meg irni, olvasni?

-Továbbra sem tudok, de mindig szerettem rajzolni, ahol csak lehetett, például egy faággal a homokba, kés hegyével fába.
-Igen, ezt tudtam rólad, hogy ügyes vagy ebben.
-Most már papirra is szert tettem és amit meg akarok jegyezni, azt lerajzolom. Nézd, itt van, összesen 32 guldent és 59 krajcárt adtam ki. Ezek közül a legtöbbe a vájogfalak felhúzása került, kereken hét guldenbe, az ácsok, a helységek talajának a döngölése került még négy illetve öt guldenbe. A többi ezeknél olcsóbb volt. Ezzel sokat spóroltam, de ezt ne említsed meg senkinek, ne legyenek irigyeink.

-Martin! Az tünt fel nekem, amikor elöször megláttam Wudigeß faluban azt a néhány tucat házat, hogy ide egyforma szegény emberek költöztek akárhonnan is származtak.
-Te csak hiszed! Valóban nem volt köztünk nagy különbség, de talán egyikünk-másikunk szívesen az otthoni építési szokásokat itt is alkalmazta volna.
-És nem akarták?
-Nem tehették. Német alapossággal mindent elöre meghatároztak. Hallottam az uraságtól, hogy az Impopulatiós (benépesítési)

Gutach, Skanzen
konyhai füstölö
fotó: Albrecht Klári

rendeletben pontok vannak és ha jól emlékszem ezek közül a 15. szigorúan elöirja, hogy egy zoll-lal sem lehet magasabb az egyik ház a másiknál. A telkek méreteit is meghatározták, mindenkinek kimértek (pontosabban kimértük mérölánccal magunknak, mert otthon már volt fogalmunk róla, hogy miként kell földmérést csinálni) 90 klafter hosszú és 13 klafter széles telkeket a már meglévök mellé, de úgy, hogy legkevesebb 9 klafter távolságot ki kellett hagynunk a házak között. (1 klafter = csaknem 2 méter. A.Gy.)

-És hol aludtál eleinte? – kérdezte aggódva Barbara. – Biztos nem lett olyan hamar kész a ház.
-Hát valóban nem. Én rossz idöben jöttem és sokat fagyoskodtam. Az erdöben kivághattam fákat amiket ott ahogy tudtam legalyaztam, a girbe-gurba fatörzseket fuvarossal idehozattam, majd itt ahogy sikerült összeeszkábáltam egy sufnit, mint amilyen a pásztoroknak volt odahaza. Szalmával fedtem be, árkot ástam köré, hogy a vizet elvezessem. Szóval szinte állati körülmények között telt el az az örökkévalóságnak tünö idö, mig ez a szintén nem valami fényüzö ház elkészült.
-Ne bántsad! Nagyon is tetszik nekem. Mindenünk megvan benne, ha kicsi is. A konyha is olyan, mint amilyet elképzeltem, a tetöig felmegy és ott összegyülik a füst. Legalább ott tudjuk tárolni a szalonnát és a kolbászokat. Kicsi a ház, de a fö az, hogy a miénk, hogy boldogok vagyunk és a gyerekeink is örökölhetik majd, ha mi már nem leszünk. Ez nagy szó!
-Igen megörökölhetik, de ha nem tudnak majd itt megélni, akkor akár el is költözhetnek, szabadok mint a madár, nem kell majd magukat kiváltani az uraságtól, mint nekünk odaát.

Budakeszi idil, 1930 körül
forrás: Budakeszi/Wudigeß Heimatbuch

-De ha már gyerekekröl beszélünk – vágott közbe Barbara – képzeld megint másállapotban vagyok.
-Ne mondd!
-Látod meghozta a gyümölcsét az, hogy mennyire örültünk egymásnak, amikor végre megérkeztem. Ez a szerelemgyerek biztos szép lesz, jókedvünkben csináltuk.
-Azt meghiszem! – tette hozzá büszkén Martin.
-Akár hiszed, akár nem Martin, nem is hittem már az út végén, hogy valaha találkozni fogunk. Még haragudtam is rád. Azt hittem, hogy már látni sem kivánsz engem.
-Méghogy én? Majd elepedtem utánad. Tudod milyen rossz volt itt nélküled? Neked könnyebb volt a családoddal, de én olyan egyedül voltam idegenek között, mint a kisujjam. A házat is úgy építettem, hogy milyen jó lesz, ha együtt lakunk majd benne. Ez tartotta bennem a lelket a szörnyen nehéz idöben. A ház mellett nem volt elég az ugart megmüvelhetövé tenni, de az uraságnál még robotolni is kellett, pontosabban az özvegy grófné birtokain. Azt igérték, hogy adómentesek leszünk. Ezzel szemben ingyen kell napszámba menni pont akkor, amikor a saját telkemen is sürgösen el kéne végezni a munkát. És ott sem úgy számolják a napokat, ahogy ezt nekünk a kezdetkor elmondták, hanem annál sokkal többet kell teljesíteni, mert ugyan jönnek folyamatosan az új telepesek, de közülük sokan betegek lettek a számunkra szokatlan idörjárás miatt és helyettük is dolgoznunk kell.

budakeszi térkép a Szent György
templommal, Josef de Ponte rajza
forrás: Wudigeß, Heimatbuch

Csak amióta én itt vagyok többen meghaltak. Érdemes kimenni a templom körüli sirkertbe megnézni hányan fejezték be életüket idejekorán. Akik egyedül maradtak iparkodtak újból házasodni, mert társ nélkül egyszerüen nem tudnának életben maradni.
-Milyen jó, hogy te túlélted ezt az idöt!
-Én is hálát adok Istennek. Ja, és a “szorgalmas” kaszás a szerencsétlen gyerekek közül szedi a legtöbb áldozatát.
-Annál nem is tudok elképzelni szörnyüségesebbet, mint amikor az ember a saját gyerekét veszíti el.

-Barbara. Remélem megnyugodtál, hiszen látod, hogy mennyit kell dolgozni, hogy megkapaszkodjunk itt. Ezért nem tudtam érted menni Ofenbe a tutaj érkezésekor.
-Jó, jó. Persze, hogy látom, csak hát annyi minden megfordult a fejemben, mert nem tudtam az okát. Teljesen elvesztettem a talajt a lábam alól. Nem volt egyszerü nekem egyedül asszony létemre egy kis poronttyal a fél világot átutazni állandó veszély közepette.

régmúlt idöket idézö eke
fotó: Albrecht Klári

-Örüljünk annak, hogy rendben megérkeztél és itt vagy velem.
-Beszéljünk másról. Végre lesz kistestvére Josefnek. Eléggé megviselte az itteni klima, nagyon beteges. Biztos sokat fog neki segíteni, hogy nincs egyedül. Két fiú csak jobban megvan egymással.
-Honnan tudod, hogy fiú lesz?
-Hát a rosszulléteim pont olyanok, mint Josef esetében. És a hasam formája is olyan.
-Tudod, már, hogy mi lesz a neve? Remélem Martin.
-Ne határozzuk ezt el már ennyire elöre!
-Mikorra várható?
-A hebáme azt mondta, hogy áprilisban. Még nagyon a kezdetén vagyunk.

-Mindenesetre kiméld magad.
-Azt teszem, mivel Szepivel a hátamon egy kendövel megyek kapálni és szegényt sokszor le kell tenni, mert gyakran sír. Biztos fáj valamije. Milyen jó lenne tudni, hogy mi, hogy segíthetnék ennek a kis ártatlannak. Sokat imádkozom az egészségéért.
-Én is. Milyen kár, hogy még nincs igazi templomunk! De a többiek gyüjtik már rá a kis pénzüket. Nekünk is be kellene szállni. Amelyik most van, a Szent György, azt az elsö telepesek a múlt század végén emeltek, ez nagyon kicsi nekünk. Ez a falu közepén arra a rom-maradványra épült, amelyik valaha templom lehetett, de a török idökben a faluval együtt elpusztult. A falu módosabb gazdái arra gondoltak, hogy közvetlen mellette emelnének egy nagyobb kötemplomot.
-Az jó lenne, hogy mindenki beférjen.
– Az okosok azt mondják, hogy ennek a tornya már nem a Johannisberg felé kellene nézzen, hanem a mellette haladó szekérúttal párhuzamosan, amely csaknem észak felé halad.

Szent György templom romjai
fotó: Albrecht Klári

-A Szent György tornyát miért pont a hegy felé fordították?
-Mert olyan, mint a mi szent hegyünk, a Bussen, és abban bíztak, hogy akkor jó termésre számíthatunk, ha a Jóisten ezért a kegyeibe vesz bennünket.
-Az nagyon jó lenne, hiszen nehéz lehetett ezt a megmüveletlen földet újra megmunkálni.
-Az valóban igy volt, mert a föld jó minöségü, csak hát meg kellett szabadítani az elburjánzott természettöl. Az is látszott, hogy ezeket a földeket nem szántották fel mélyen, mint ahogy otthon nálunk szokás és ki tudja már megállapítani, de lehet, hogy nem alkalmaztak vetésforgót, ami valószínüleg itt ismeretlen volt. Mindenesetre Sitschi (Zichy) grófné, vagy hogy hivják a gazdánkat, látja bennünk a fantáziát, mert már az elsö idöben is szorgalmasan dolgoztunk és ha ez igy megy tovább, akkor egy-két év múlva nagyobb bevétele lesz, mint valaha. Reméljük ezt a templomépítésnél is figyelembe veszi és hozzájárul a költségekhez.

-Tudod már, hogy miként fogják hívni a templomot? – kérdezte Martint.
-Vitáztak rajta, de végül is az a csoport kerekedett felül, aki a Maria Schnee-t (Havas Boldogasszonyt) javasolta.
-Kiváncsi vagyok, hogy milyen lesz ez az új templomunk. Én az elsök között leszek, akik közvetlenül a felszentelése után a szentmisére elmennek.
-Lassan a testtel! Ez sajnos nem megy olyan gyorsan. Lehet, hogy meg sem érjük. Warten wir ab!