2 – A viziút

A Dunán másfél hete hánykolódó, már rendesen átnedvesedett fatákolmány minden eresztékében nyikorgott, olyan érzés volt, mintha minden percben szétesne. Az utasok többsége magába roskadva, szinte apátiában élte meg az utolsó szakaszt a délnek forduló nagy kanyar elhagyása után. A folyó lecsendesedett, egyre szélesebb

Ulmer Schachtel (Modell)
forrás: ebay.de

lett, az ö rohanásuk is lelassult. Jobbra barátságos hegyek, dombok húzódtak meg, balra sikság, ameddig a szem ellátott. Elszórtan lehetett látni parányi viskókat, valószínü halászokét. Különben lakatlannak tünt a vidék.

Késöbb szigetek mellett csordogáltak és már elérhetö távolságba került az úticél. A tutajos izgalma lassan átragadt a segítségére is. Mikor elindultak még hárman voltak, de közben az egyik még az elsö kikötésnél eltünt. Meggondolta-e magát, vagy sokat ivott és nem ért vissza az indulásig, talán egy kocsmai vitában leszúrták? Nem tudni. Ketten vitték tovább a tutajt. Nemsokra rá a másik súlyos beteg lett és ezért ki kellett a partra tenni. Az utat azonban muszáj volt folytatni és a tutajon utazó férfiak közül válogatott a „kaptiány“, hogy melyikük tudná helyettesíteni a kiesöket. Többet kipróbált, de csak egy egészen fiatal legényke tudta valamelyest elsajátítani ezt a nem is könnyü feldadatot, egy másik fiatalembert csak akkor vont be a munkába, ha már ketten nem tudták igazán megzabolázni a megbokrosodott úszó skatulyát.

A tutajos szeretett nótázni – kellemes, mély hangja volt -, ha a folyamszakasz éppen nem volt veszélyes és nem kellett annyira koncentrálnia. Több nótát is tudott Ungarországról. Egyik különösen tetszett a segédjének és kérte, hogy szakaszonként ismételje meg, hogy megtanulhassa. Aztán már ketten fújták és hamarosan a kivándorlók közül is többen beszálltak amikor ezt a dallamot hallották:

Das Ungarnland ist´s reichste Land,
Dort wächst viel Wein und Treid (Getreide)
So hat´s in Günzburg man verkündt,
Die Schiff´stehn schon bereit,
Dort gibts viel Vieh und Fisch und G´flüg (Gefügel)
Und taglang ist die Weid´,
Wer jetzo zeiht ins Ungarland
Dem blüht die gold´ne Zeit.

Az éneklés rövid idöre elvonta az agodalommal teli emberek figyelmét és lelki szemük elött számukra paradicsomi állapot rémlet fel választott hazájukban.

Barbara rövidebb útra számított, türelme egyre fogyott, s a tutaj sem volt éppen a legalkalmasabb a kisded gyakori tisztábatétele miatt. Sokszor esett az esö és a kimosott dolgok nem akartak az Istenért sem megszáradni. Barbara ilyenkor a hasára tekerte a pelenkákat és testének melegével szárította. Apró kis batyujában alig maradt valami ennivaló, de szerencsére a teje nem apadt el és a kicsi jólakottan sokat aludt. Ebben sokat segített a hullámokon folyamatosan ringatózó tákolmány.

Buda/Ofen 1787 körül (J. és P. Schäffer)
forrás: Várostörténeti múzeum Budapest

Barbara úgy képzelte el a célkikötöt, hogy ott majd várja az ura és együtt mehetnek új lakóhelyükre. Mindegy, hogy milyen körülmények között csak végre valahára együtt lehessenek. Közeledtek Ofenhez, amely már a folyóról is impozánsnak tünt, kicsit hasonlított Ulmhoz. A parton nyüzsgés, nem tudta kivenni Martin alakját. Azért csak integetett, magát is megnyugtatva, hátha a férje már látja öket. Örült, hogy végre szilárd talajt ér majd a lába. Nagyon meglepödött amikor a várthoz képest éppen a part imbolygott. Majdnem elvágódott kezében a gyerekkel, meg kellett kapaszkodnia egy parton pihenö csónak szélében. Hihetetlen! – gondolta magában, ilyen Ungarnhonban a föld?

Közvetlen mellette ment el a kormányosuk. Barbara nem állhatta meg, hogy el ne kapja a karját.
-Mit csináltok most a Schachtellel? – kérdezte kiváncsian.
-Miért érdekes ez neked asszonynép? – kérdezte meglepve.
-Furdalja az oldalamat.
-Itt szétszedik. Erre vannak már gyakorlott helyi emberek. Látod, ott feljebb könnyebb kiemelni a gerendákat a vízböl. Már várjak a mi tutajunkat is azok ott a parton.
-És miként juttok vissza Ulmba.
-Ezt én sem tudom mindig. Egyszer igy, egyszer úgy.
-Mégis hogyan? Mond már! Úgy kell kihúzni minden szót belöled.
-Attól függ, hogy mennyit kapunk a Schachtel faanyagáért. Ez változó. Már sokan észrevették, hogy ez jó üzlet, idetelepültek kereskedök, akik leviszik az árakat a béka s….ge alá.
-Mi van, ha keveset kaptok érte?
-Ha keveset, akkor megpróbálunk postakocsikkal hazakecmeregni.
-És ha többet?
-Akkor veszünk magunknak lovat, amelyeket a postaállomásokon frissekre váltjuk. Igy gyorsabban haladunk.
-És még az is érdekelne, hogy mire használják ezt a sok vizes faanyagot.
-Hallod-e! Nagyon kiváncsi vagy nö létedre. Mit szól ehhez a férjed?
-Te csak hagyd békén a uramat. Szóval?
-Jó minöségüeket épületfának használják, de elötte persze kiszárítják.
-Köszönöm. Most már fogok tudni aludni. Azt is köszönöm, hogy épsegben lehoztál bennünket ide. Isten áldjon! Jó útat hazafelé!

Miközben a tutajossal beszélgetett Barbara a szemével pásztázta a közeli forgatagot, de sehol sem fedezte fel Martint. Kezdeti lelkesedését hamar elveszítette. Szeméböl patakokban folyt a könny. Egy férfi állt az egyik szekér tetején és neki furcsa tájszólással kiabálta, hogy aki most lejött a tutajról, az gyüljön köréje, ö fogja elvinni öket a félnapi járásra lévö falujukba. Barbara teljesen pánikba esett. Mi lesz, ha jön Martin és a hült helyét találja? De nem tudott mit tenni, mert hova is mehetett volna magában? Talán majd onnan megkeresi, megkeresteti férjeurát. Igy annál a csoportnál maradt, akikkel együtt utazott.

Meglátta Antont is köztük.
-Te is erre mész?
-Persze. Nekem végül is mindegy, mert együtt vagyok a feleségemmel. Csak lehetöleg kapjak ott földet és házhelyet.
-Szerencsés!
-Ne búsúlj! Megtaláljuk Martint is. Ha jól hallottam még otthon a kocsmában ö is az Ofner Berglandba ment, tehát abba az irányba, ahova ez az ágens is visz minket. És az is éppen fél napi járásra van, mint ez. Tehát nagyon nem leszünk Martintól messze.
-Köszönöm, hogy nyugtatgatsz. Eléggé megviselt az idáig vezetö útunk. Szerencsére Josef egészen jól birta, nézd milyen kerek és piros az orcája!
-Látod! Máris jobb hangulatod van. Bízni kell a szerencsénkben.

Mást sem tehetek – gondolta magában Barbara. Igyekezett az egyik szekéren úgy elhelyezkedni, hogy Antonék közelében legyen. Ök voltak az egyedüliek, akiket ismert. Igaz, csak a kényszer hozta öket ennyire közel, mert Anton felesége az úton sem volt túl barátságos vele. Amikor például egy apróságra megkérte Antont, hogy segítsen Walburga rögtön fölcsattant.
-Mit képzelsz? Antonra nekem is szükségem van.
Barbara iparkodott megúszni a veszekedést, igy kerülte öket, ahogy csak tudta. Bár ez nagyon nehezen ment ezen a tenyérnyi kis tutajon.

Pozsony (Pressburg) 1840 körül (W.H. Barlett)
forrás: Donauschwäbisches Zentralmuseum, Ulm

Nagy sokára elindultak a szekerek. A sor inkább nézett ki halottas menetnek, mint új, életerös, vidám telepesek vonulásának. Nem csoda. Amit eddig átéltek azalatt éveket öregedtek, ha kinézésre nem is, de lelkileg biztos. És még azt sem tudták, hogy mi vár rájuk. Igéretet kaptak eleget, hogy ennyi, meg ennyi kedvezményre számíthatnak, söt az utazás is ingyenes, hiszen öket behívták az uraságok a maguk birtokaira. Ezzel szemben alig tudták Pressburg határában az utiköltséget követelö vámosokat lerázni magukról. Csak az segített, hogy már horgonyzott ott számtalan Schachtel, melyek jóval öelöttük keltek útra. A telepesek és a tutajosok összefogtak, lehettek több százan is, és lovas futárt küldtek a kancelláriára, hogy az kivizsgálja az ügyüket. Végül a császár nevében hozott válasz döntött. Fizetés nélkül továbbengedték öket. Ez az incidens sem volt izgalomtól mentes, mivel kis pénzecskéjükre úgy vigyáztak, mint a szemük fényére. De azért igy is kár érte öket. Az útjukat meg kellett szakítani, ami meghosszabbította kálváriájukat.

Amig ott rostokoltak Pressburg egyik kikötöjében beszédbe elegyedtek a szomszédos Schachteleken szorongó kivándorlókkal. Rémtörténeteket is hallottak tölük. Elöforult például az, – mesélték -, hogy a folyó egyik szakaszán megállítottak Schachteleket és kiszállásra kényszeritettek több csoportot. Hiába tiltakoztak. Azoknál az embereknél még fegyver is volt. Annyit tudtak csak meg tölük, hogy egy Grassalkovits, vagy hasonló nevü nagyúrnak is szüksége van emberekre a saját birtokán. Az eredetileg Ofenbe valamint a Dél-Dunára toborzott csoportok közül, akikre szüksége volt, egyszerüen magához kényszerítette. Nem érdekelte, hogy egy-egy kitelepülési csoport együtt akart maradni, egy faluból, vagy egy környékröl valók voltak és a korábbi telepesekkel, családtagaikkal akartak egyesülni.

-Te jóságos Ég! – szörnyülködött Barbara. -Mit tudtam volna én tenni, ha engem is leszednek a bárkáról? Engem vár a férjem. Hogy tudtam volna onnan elszabadulni, vagy hogy tudtam volna értesíteni, hogy jöjjön oda hozzánk?
-Hát, fiatalasszony, elég nehéz dolga lett volna – mondták többen is.
-Reméljük Pressburg után már nem lesznek ilyen emberrablók.
-Remélni lehet, de biztosra venni nem – mondták a nem igazán megnyugtató véleményüket.

Einwanderung, fametszet, Josef de Ponte
forrás: Budakeszi/Wudigeß Heimatbuch 1986

Ilyen emlékek cikáztak keresztül-kasul Barbara fején. Szerencsére a további útjukon nem volt gond. Lassan és egyre jobban nekifeszülve húzták a lovak a szekereket az egyre meredekebben felfelé vezetö úton. A kocsis szidta, ütötte az állatait, hogy egyáltalán folytassák az útat. A kezdeti, völgybeli házcsoportok eltünedeztek, a szerpentines útat gyönyörü, érintetlen erdök övezték. Balra feltünt elöttük egy magas hegycsúcs. Nem hasonlított szent hegyükre a Bussenre, mert az szinte sikságból emelkedett a magasba, ez pedig a környezö kisebb hegyek közül bukkant fel. De azért egy kicsit megdobogtatta Barbara szívét, mert a jellege azért visszaidézte elhagyott szülöföldjét.

-Különös – gondolta magában. A viziúton nem éreztem ezt a furcsa, szorongató érzést, ami most hirtelen hatalmába kerít ennek a környéknek a láttán.
-Hazavágyom – döbbent rá.
-De annyira, hogy beleörülök.
-Mi lesz velem? Még meg sem érkeztem és már nehezemre esik a távollét. Bárcsak találkoznék mielöbb Martinnal! Vele biztos könnyebb lesz, elmúlik ez a cselekvésemre és gondolkodásomra is bénítóan ható megmagyarázhatatlan honvágy.