Gondtalanul, kacagva kergetözött lánytestvéreivel és néhány barátnöjével az enyhe dombok közé szorított jóillatú virágos réten. Gyönyörüen kibontakozott a tavaszi természet. Minden olyan kedves, feltünöen békés

Bussen, a szent hegy
fotó: Andreas Praefcke

volt. Fiatal kislányok voltak. Hirtelen megváltozott a kép. Barbara érezte, hogy felemelkedik és igy az egész tájat úgy tudta szemügyre venni, mintha madár lenne. Megpillantotta maga alatt a Felsö-Svábföld szent hegyét a Bussent és rajta a zarándokok kedvenc templomát. Igy még soha sem látta. Kinyújtotta feléje a kezét, meg akarta simogatni, mire egész testében megrázkódott miközben nagyon távolról tompán hallotta édesanyja kétségbeesetten hívó szavát.
–Barbara! Barbara!
Félig bedagadt szemével felnézett és Walburga arcát látta egész közelröl, miközben a vállát rázta.
-Barbara! Mi van veled? Jól vagy?
-Jól – válaszolta álomittasan.
-Ébredj már fel! Valami történhetett, mert a tutajosok össze-vissza rohangálnak, kiabálnak, szentségelnek.
-És Szepi?
-Nem látod? Itt van a karomban.
-Add ide, már valamelyest magamhoz tértem. Ne haragudj, annyi minden történt velem az utóbbi idöben és olyan fáradt voltam a sok álmatlan éjszaka miatt, hogy szinte ájulásszerü alvásba zuhantam.
-Azt látom. De most már megyek az uramhoz megtudni mi történhetett. Valószínüleg ráfutottunk egy zátonyra, mert szörnyü hangokat hallatva nagyot dobott ez a tákolmány. Minden szanaszét hever, alig tudtam hozzád idekászálódni.

Barbara még mindig kóvájgó fejjel fiát magához szoritva ült egy darabig a kendökbe bugyolált kis motyók között. A Schachtel éktelenül nyikorgott, mintha szét akarna esni. Teljesen összekavarodtak benne az utóbbi idöben felgyorsult események, mintha nem is vele történtek volna meg, hanem valaki elmesélte volna a kalandjait.

Elöször szüleire gondolt, hogy milyen szívszorongató volt a készülödés, a búcsúzkodás. Drága nagymamája is ott maradt abban a meleg kis fészekben, amely gyerekkorában úgy vigyázott rá, óvta. Beteg volt a töpörödött, ráncosarcú és kezü nagyi, az ágya fölé kellett hajolnia, hogy búcsúcsókot nyomhasson a homlokára. Könnyeit nyelve igérte meg neki, hogy egy-két év és meglátja visszajön Martinnal valamint a gyerekekkel. Szegény öreg Ahnl csak bólógatott miközben Barbara sem hitt ebben. Olyan messze megy, ahonnan már nincs visszaút. Soha többé!

Inkább sejti csak, mint felfogja ezt az irdatlan nagy távolságot. Honnan is tudhatná, hiszen a saját kis falujától és környékétöl sem távolodott el eddig még igazán. Mindig a munka, a munka és megintcsak a munka volt. Néha egy kis vidámság, tánc, de azok csak parányi epizódként jelennek meg emlékezetében, föleg, mióta kisfia született. Sokat segit neki ez a kis poronty, nélküle szörnyen egyedül érezné magát ebben a zord világban.

Ulm von Süden, Johannes Hans, 1810 körül
forrás: Stadtarchiv Ulm

-Hol vagy ilyenkor Martin? – mondogatja magában százszor és ezerszer. Férje már a múlt évben elment Hungáriába ugyanezen a viziúton, mint ö most, és azóta semmi hír. Ahol ö van, valami Ofner Bergland, ahogy az okosok tudni vélik, onnan azóta nem jött még senki vissza Mundeldingenbe, hogy hírt hozzon róla él-e, hal-e. Barbara valamilyen különös módon érzi, hogy él és egészséges, és ugyanúgy mint ö, Martin is alig várja, hogy újra együtt lehessenek. De most már hamarosan igy is lesz. Már csak egy hét és megérkezik. Örökkévalóság! Annál is inkább, mert már eljutni Ulmba sem volt egyszerü. Szerencsére unokatestvére, Hofherr Anton is pont most indult a Duna alsó szakaszára, miután Rechtensteinben, félnapi járásra Muldendingentöl, Barbara szülöfalujától, Bröckhel Walburgával házasságot kötött és az esküvö után szinte azonnal nekik is el kellett hagynikuk falujukat. Ez volt akkor a rendelet, hiszen igy is túlnépesedés volt, nem akarta az uraság, hogy újabb gyerekek szülessenek a gondot tovább növelve.

Szükségük volt valamilyen különleges levélre is az útra, ilyesmi eddig még nem kellett soha nekik, amit be kell majd itt-ott mutatniuk az útjuk során. Amikor Passauban átadták ezeket az utiokmányokat mondták nekik azt is, hiszen nem tudtak olvasni, hogy szigorúan rá van irva: nem tehetik ki a lábukat a partra, ha valahol kiköt a tutaj. Hogy erre miért volt szükség, nem tudott rájönni.

az úgynevezett ulmi Schachtel
illusztráció: Albrecht György

Anton ott volt akkor is, amikor Ulmban várni kellett újabb Schachtelek elkészültéig. Ácsolták azokat szorgalmasan és folyamatosan indultak is, de alig lehetett észrevenni, hogy fogyott volna a létszám, annyi várakozó volt, söt egyre újabbak érkeztek. Ki tudja, hogy hányadikra fértek fel? Közben persze valahol le is kellett hajtaniuk a fejüket. Egy-egy szérüben, pajtában szalmán húzták meg magukat olyan sokan, hogy éjszaka szinte egyszerre kellett mozdulniuk, ha meg akartak fordulni. És még ezért az embertelen kvártélyért is többszörösét kellett fizetni, mintha valahol egy fogadóban szálltak volna meg. Kiszolgáltatott helyzetüket könyörtelenül kihasználták a háziak. És csak úgy peregtek a napok, miközben egyre aggasztóbban fogyott kis pénzecskéjük. Félö volt az is, hogy ilyen szorosan egymás mellett az emberek hamarabb elkapják egymástól a betegségeket, ami elö is fordult, de szerencsére Barbaráék átvészelték ezt az idöt.

A kis Josef érezhette édesanyja nyugtalanságát, mert sokat sírt és föleg éjszaka. Ki akarták tenni öket a többiek, hogy nem tudnak pihenni. Barbara kardos menyecske volt és ilyenkor rájukrivalt:
-A fiamnak legalább annyi joga van itt lenni, mint nektek! –
Morogva vették tudomásul.

Rendes fiú volt Anton, segített mindenben, sokszor ki is kapott ezért Walburgától, akinek nehezebb természete volt. Ö leginkább magára gondolt ezét is lepödött meg Barbara, hogy most ennél a zátonynál mégis odaszaladt hozzá, hogy felébressze.

Dunaszoros Augsburg elött
forrás: haendlmaier.de

Úgy tünik, hogy a tutajosok ki tudták javítani a kárt, mert kikötés nélkül folytatták az útjukat. Barbarának már nagyon ki kellett mennie. Ezt mindig a legutolsó pillanatra halasztotta. Megalázó volt, hogy a tutaj párkányára a viz fölé kiülve kellett végezni a dolgukat. Csak annyit csináltak a tutajosok, hogy a középen álló kis faház egyik oldalára küldték a férfiakat, a másikra a nöket. De akik kormányozták hosszú rudakkal ezt a tákolmányt, azok akarva akaratlanúl is odaláttak.

Barbara elképzelni sem tudta, hogy a Duna sodrására bizott Schachtellel mit fognak kezdeni a hajósok, ha egy hét után megérkeznek? Mert az árral szemben ezzel aztán igazán nem tudnak majd feljönni. És maguk a tutajosok miként jutnak fel újból és újból Ulmba? De ezek csak úgy átfutottak a fején, mert igazán nem törödött velük, csak egyszer érkezzenek meg már végre.

Már nagyon türelmetlen volt, ezért a hét napos útban nagyon reménykedett, pedig a tapasztaltabb hajósok figyelmeztették az embereket, hogy ha rossz idöt fognak ki, vagy magas a vizállás, nem tudnak az erös sodrásban manöverezni, akkor elhúzódhat ez tovább is. Volt, hogy két hétig is eltartott, mig elérték Ofent. Nem ijesztgették, de meg sem nyugtatták utasaikat, hogy még két nehéz szakasz elött állnak. Valamilyen Duna-áttörésröl beszéltek a weltenburgi kolostornál Regensburg elött, ahol nagy kanyart is vesz a folyó, majd Greinnél erös örvényekkel kell majd megbirkózniuk. Hát ezek a hírek valóban nem voltak megnyugtatók Barbara számára, pedig tudott egy kicsit úszni. Erre is Martin tanította. De itt van a pici Josef is, hogy tudna vele együtt a partra kászálódni, ha elkapja öket egy örvény. Még rágondolni is rossz.