1 – Mundeldingen, Oberschwaben, Anno 1725 

http://deacademic.com/dic.nsf/dewiki/982055

Abrecht György 5 részes Családregénye

Óriási dörrenés rázta meg a favázas ház kicsiny ablakait. Már öreg este volt. Csak a hebáme fojtott hangja hallatszott át a nem túl vastag ajtón.
– Mélyet lélegezni! Most már nincs sok hátra. Nyomjad erősebben! Még jobban!

A család apraja-nagyja visszafojtott lélegzettel fülelt. Végre meghallották a várva várt gyereksirást. Egy újabb villámlás, és tán még nagyobb mennydörgés elnyomta a neszeket megremegtetvén ereszeiben a csaknem kétszáz éves házukat.

Skanzen Gutach: feketeerdei ház
fotó: Albrecht Klári

Néhány perc múlva a még mindig csurom vizes hebáme nyitott be az ajtón.
– Fiú! – jelentette be nem kis büszkeséggel, mintha az ő fia lenne. Hát végül is egy kicsit az ővé is, mint annyian Mundeldingenben, ebben a kis felsősvábföldi parányi faluban.
– Bátor asszonyka a lánya, kedves néném. Nem szidta az ura micsodáját, mint ahogy mások teszik nagy fájdalmukban.

Az Úr 1724. esztendejét irták. Március tizedikén szokatlan vihar tört a környékre. Barbara napközben még kint dolgozott a földeken. Az uraság szekerén hozták haza, amikor már elindultak a fájások. Éj közepe felé aztán Barbara húgát szalasztották a hebáméért. Mindketten bőrig áztak, mig visszaértek. A hebáma nem törödött semmivel, mindjárt forró vizet kért. Szakszerü mozdulatai mindenkit megnyugtattak.
– Milyen súlyos kis lurkó – mondta Mária, Barbara édesanyja.
– Nyomhat akár nyolc pfundot is – helyeselt a hebáme. – Ritkaság. Mostanában ez a legfejlettebb kicsi, akit a világra segitettem.

Skanzen Gutach: hálószoba – fotó: Albrecht Klári

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – kérdezte a pihegö, az erölködéstől még igencsak csapzott, de már mosolygó Barbarától, aki boldogan szoritotta magához a kicsit, akit a hebáme az olajmécses kemichböl, a világitófülkéből jövő gyér fényében már rendbetett.
-Köszönöm jól – pedig gondolatai már messze jártak, miután túljutott a szülésen. A neheze még csak most vár rá. A férjeurát már hónapok óta nem látta.
-Hogy fogják hivni a fiadat? – kérdezte a hebáme.
-Josef – vágta rá azonnal. Pedig Barbara apja azt remélte, hogy legalább a Hofherr családban szokásos nevek közül választ, mint az Anton például. De Barbara nem akarta a tardiciót követni. Pedig férjeura is szivesen beleszólt volna a névadásba, ha itthon marad. Elsőszülött fiúgyermekét bizonyára maga után, vagy az ő apja után nevezte volna el. De igy Barbara maga dönthetett egyedül. Ez egy kis elégtétel volt Barbara számára. Haragudott férjére Albrecht Martinra, akivel még az előző év októberében Oberstadionban esküdtek meg. Tudta, hogy ez volt az egyetlen lehetőségük, mégis ő jobban kötődött a szüleihez, mint Martin.

Már javában folyt az aratás, amikor Barbara egy nap félrehúzta Martint az egyik fa árnyékába.
– Consensust kell szereznünk – mondta Barbara.
– Ugyan miért?
– Hát tudod.
– Nem tudok semmit.
– Már megint.
– Mit megint?
– Megint másállapotba kerültem.

Skanzen Gutach, konyha
fotó: Albrecht Klári

Előtörtek Martinban az emlékek. Már egyszer sikerült a hebáme segitségével a botlásuk eredményét helyrehozni. Nem akarták, hogy házasságon kivül szülessék egy gyerekük, igy titokban felkeresték az asszonyt, aki elvégezte a beavatkozást, veszélyeztetve Barbara egészségét és önmagát is. Nem volt tanácsos az egyházzal újjat húzni. De akkor jól sikerült. Csak Barbara anyja tudott a dologról. Ő pedig nagyszerü asszony volt. Nem csinált jelenetet.
– Mégegyszer ezt nem lehet megtenni – mondta Barbara.
– Most mi lesz?
– Hát ahogy mondtam. Házassági consensust kell szereznünk. Mindenáron.
– De hát akkor énnekem mennem kell! Te is tudod.
– Dehogy kell menned! Úgy csináljuk mint az unokabátyám a Johann. Ő is consensust kért és kapott is. Majd a házasságuk után, amit a nagyvárosban Ulmban kötöttek, visszakéredzkedett a falujába.
– És engedték?
– Hát persze.
– Te Barbara! Ez nem is annyira nyilvánvaló. Az én családomban is volt hasonló eset. Tudod a Georg, aki többszöri legális próbálkozás után sem kapta meg a visszatelepülési lehetőséget, igy titokban visszalopódzott. Egy darabig nem keltett feltünést, de aztán csak rajtakapták és Velencébe toloncolták örökös gályarabságra itélve. Hát ebből én nem kérek.
– Én pedig a szüleimet itt nem hagyom – sirta el magát Barbara.
– Magaddal törődjél! Meg a gyerekünkkel! – gyengéden megsimogatta a lány hasát. Furcsa érzés keritette hatalmába mikor keze alatt megmozdult a gyerek.
– Őrá gondoljál!
– Hát épp ez az! – gondolta magában Barbara. Mi lesz a gyerekünkkel?
– Jó, te könnyen beszélsz. Fogod magadat és elmész. Én pedig mit csinálok majd?- mondta ki hangosan.
– Majd lesz valahogy. Isten is megsegit bennünket. – próbálta Martin vigasztalni szinte önmagát is.

Ő is csak Barbara elött mutatta, hogy milyen erős. Benne is kavarogtak a gondolatok. Egyáltalán nem volt biztos abban, hogy minden jól fog-e sikerülni. Csak egyett tudott. Csak akkor kap a házasságához engedélyt, ha elhagyja a szülőföldjét. Ez már igy van azóta, amióta az eszét tudja. Hiába a szivéhez oly közelálló szép vidék, a család. A föld nem ad megélhetést az egyre csak gyarapodó falvaknak. A népesség az utóbbi időben megduplázódott, ha jól értette a korcsmában az okosabbakat.
– Te nagyon könnyelmü vagy. Még a végén egyedül kell majd felnevelnem ezt az ártatlant – mondta Barbara.
– Á dehogy! – Martin szavai már önmagának sem voltak meggyőzőek.

Feldarbeit
Othmar Ruzicka

Egyre többen hagyták el a családi házat. Mindennaposak voltak a zsörtölődések. Több generáció élt egy-egy szobában és igy elkerülhetetlen volt a vita. A házakban egyre többen laktak. Korábban a nagy gyermekáldás elöny volt, mert a különféle betegségek miatti gyermekhalandóságot kompenzálta. Most, hogy szinte minden gyermek eléri a nagykorúságot, surlódások, torzsalkodások egyre gyakoriabbak lettek.

Ugyan a spanyol-habsburg örökösödési háború csapatai a Feketeerdőben és Felső Svábföldön is többször összecsaptak, de a falvak életét ez nem befolyásolta. Kalandvágyó fiatalokat néha sikerült toborozniuk, de a legtöbbjük otthon maradt a földeket művelni.

Barbara nehezen ment bele abba tervbe, hogy otthagyják a szüleit. Neki két lánytestvére volt. Az egyik már elhagyta a szülői házat. Ők is kivándoroltak. A húga is ezt tervezi. Akkor majd ki fog az egyre idősödő szüleiről gondoskodni?

Ezekkel a sötét gondolatokkal a fejében nehéz szivvel dolgozott apja földjén, pedig Barbara munkára termett lány volt. Mindent szivesen csinált. Örömét találta bármilyen feladat elvégzésében. Égett a keze alatt a munka. Szorgalommal áldotta meg a sors. Széles csontú, de mégis formás alakja volt. Megfordultak utána a fiúk, ha elment mellettük szines blúzában és csaknem földig érő fekete sokszoknyájában. A szokásokhoz hiven viselt mellénye sem tudta eltakarni formás melleit. Amit egyébként cickónak és fickónak nevezett titokban. Fekete köténye mindig fényesre és apró lapokra volt vasalva.

Már gyermekkorától sok barátja volt. Kedvelték az idősek, fiatalok, nők és férfiak a közvetlen, vidám természete miatt. Nehezen sértődött meg. Voltak persze rossz pillanatai neki is, de ezek hamar feledésbe merültek. Szeretett beszélni, de nem volt szószátyár. Ha kellett hallgatni is tudott. Ezt Martin nagyra értékelte.

Oberstadion, itt esküdtek örök hüséget
fotó: Albrecht Klári

Martin eleinte nem figyelt fel rá. Tetszett neki a lány természetessége, de ő más fehércselédek után koslatott. Igaz Barbara sem igen biztatta. Csak játszott vele is, mint mindenki mással. De úgy látszik, hogy talán nem véletlen, hogy mégis egymásra találtak annyi év ismeretség után. A fiatalok még nem tudják, hogy mik az igazi értékek. Csak késöbb jönnek rá, hogy jól választottak-e.
– Szóval mennünk kell. – mondta Barbara jóval az első beszélgetésük után.
– Ezek szerint beleeggyezel? – kérdezte Martin.
– Tudsz jobbat?
– Nem.
– No akkor már holnap add be a házassági consensusra a kérelmet. A jegyző megirja neked. Ő egy rendes ember. Igaz most sok a dolga, de téged is biztos be tud venni. Tudod ez most sürgős. – és a hasára mutatott Barbara.

Albrecht család 1724 óta (in U)
Magyarországon, Budakeszin
Werner Hacker gyüjtéséböl
megjelent: Hauskalener 2001
HaOS = Hacker, Oberschwaben

Váratlanul hamar megkapták az engedélyt. Igaz nem eresztik el majd adó nélkül őket. Pedig a röghözkötöttség feloldásához a környező falvakban semmit sem kérnek. Itt ragaszkodik az uraság, hogy majd egy-két forintot a manumissziós, azaz a felszabaditási levélre be kell fizetni. És ezzel még nincs is vége. Egyéb esetleges tartozásokért is fizetni kell majd. És hol van még a házasságukra, vagy az örökségükre beigért összeg!

– Azért én mégis furcsának találom, hogy nem maradhatunk itthon – morogta magában Martin. Mert ő volt a legidősebb fiú a családban. Az ő logikája szerint neki kellene mindent örökölnie és csak utána jönnének a többiek. De nem. Milyen pech, hogy nem a legutoljára született, mert az itt normálisnak tartott, az elfogadott szokások szerint a legkisebb fiú lesz az oszthatatlan kis földecske és a ház örököse. Az őt megelőző gyerekeknek menniök kell, ha valamit el szeretnének érni.

Ágensek járják a vidéket és hamar hire szalad, hogy hol tartanak beszédet. Egy furcsa nevü ország, és egy mégfurcsább nevü úr ügynöke eljutott a közeli Unterstadionba is. Nosza mentek is a fiatalok, hogy meghallgassák. Egy bizonyos Karoli úr küldte az üzenetét, hogy a Duna mentén délnek vannak müveletlen területek mégpedig valami Hungariaban. De lehet, hogy másnak hivják ezt a helyet, ahol nem hogy sokan vannak mint itt, hanem szinte senki. Hogy ott legalább olyan szép a vidék mint itt.
– Martin! Te tudtad, hogy ott házhelyet, földet és még az első években adókedvezményt is kaphatsz? – kérdezte a szintén elvándorolni készülő régi barát.
– Nem, nem tudtam, de nekem mindenképpen mennem kell. Igy van a házassági szerződésben megirva. Csak még azt nem tudom, hogy honnan veszem ezt az irdatlan sok pénzt amit most követelnek.
– Miért? Mennyire lenne szükséged?
– A manumissziós papir miatt két forintra és az Abzugra, azaz az adóra pedig 1,50 kellene. És ott idegenben sem lehetek pénz nélkül, mert akkor koldulnom kellene és akkor biztos nem tudnék megbirkózni a honvágyammal.
– Tudod mit Martin? Én kölcsönadom nektek ezt a pént és ha majd az örökséget megkapod, akkor visszaadod. Mennyire számitasz, hogy összejön?
– Nem tudom. Barbaráéval együtt lehet vagy húsz forint. De az is lehet, hogy csak évek múlva kaphatom kézhez.
– Akkor meg az új hazádból valahogy visszajuttatod a pénzt. Hiszen mondtad, hogy legalább öt évig nem kell adót fizetned ott.
– Köszönöm a felajánlásodat, de én mindig a magam erejéből szeretem rendezni a dolgokat. Majd megpróbálom úgy, hogy többet dolgozom apám telkén és otthon is. Talán eladja majd ennek fejében az egyik tehenet, akkor megkaphatom ezt az összeget.